A VALLÁSTALAN

Elázott szemmel s szánakozva nézem én

Az esztelenség vakmerő bolondjait,

Akik, magoknak tetszvén, a megtévedés

Egyik széléről a másikra térnek el;

S kevélyen néznek vissza már az elhagyott

Ösvényre, melyen a vakhit vasláncokon

Kötözve tartja vért könyvező foglyait.

Felfúvalkodva s lármázó kiáltozás

Között haladnak vert ösvényeken elébb;

S kérkednek a bolondság csengetyűivel.

Nézd, - ekként szólnak -, a mi útunk tiszta út,

Lépésidet nem fogja dudva gátlani.

Nincs itt tekervény; ezt zsinór jegyzette el,

S minden lépésünk távolyabb és távolyabb

Von el bennünket a megvakított sereg

Könnyhullatással áztatott oltáritól.

Őket setétség fogta el, s vastag homály,

S vakon s tipogva vonják rest lépéseket,

Amerre papjok a setétbe tévedez,

Amit parancsol, amit kíván, azt hiszik.

Barmokká lesznek, s rettegvén a büntetés

Előtt, édesség nélkűl töltik élteket.

Ők így: de minket a Világosság vezérl,

Előttünk mindég nyitva áll szent temploma,

Hol színről színre látjuk elzárt titkait.

Nevetjük a csábúlást, mellyel a ravasz

Papok sötétebb századinkban orrokon

Hurcolták a vak népet, mellyel ők

Világosb századinkban kincset gyűjtenek.

Magunktól függünk, s jobbunk mellett a szabad

Élet, balunknál a vígasság múlatoz;

Nem íjeszt minket a menny fellobbantott tüze,

Nem íjeszt földet renditő dördűleti:

Ha csap, könnyebben s kínok nélkűl dűlök el

A semmiségbe: hogy ha nem csap, hasztalan

S gyermekhez illő vólt a gyáva rettegés.

Kedvemre élek s vígan tőltöm éltemet,

Nincs semmi tisztem; vagy ha van, úgy kedvem az!

Hazám, barátom, istenem magam vagyok...