A VÁMOSUJFALUSI JEGYZŐ.

Hegyalja! megáldott az Isten jó borral,

Amely vért és lelket pezsgő kedvre forral;

Sáros utaidnak sincs a földön párja,

Tengeren és itt az utast egy sors várja.

Érzi e két áldást, bő részt vett belőle

Vámosujfalvának érdemes jegyzője;

Ki nyakig sárosan s rózsás jó kedvében,

Tokajból az őszi vásárról jön épen.

Előtte szomszédja, Kelemen tologat

Két rosz sarlóhátu, meg nem verdett lovat;

Fakó szekerében hogy nem nyí a kerék:

Annak oka csak a hangfogó habarék.

A jegyző szívesen nézett Kelemenre,

Várván: csak felveszi tán a szekerre.

Szomszédjára szinte nézett a vén fukar,

Gondolván: kéredzzék, ha felűlni akar.

S egyik sem szólván, a jegyző gyalog maradt;

Rájok esteledett az idő az alatt,

S keservesen érvén nagy későn Liszkára:

Együvé kerűlt a két szomszéd hálásra.

De sok szót egymással itt sem váltogattak,

Hja! mert egyik szegény, a másik meg gazdag!

S a jegyzőt nem soká a száraz zsup-ágyon:

Bortól, fáradságtól elnyomta az álom.

A fukar nem aludt pénzének miatta,

Zsebében reszketve fogta, szorongatta.

A jegyző álmában egyszer csak megszólal...

S titkos nagy dolgokat beszél ki fen-szóval:

- Felséges asszonyom...! itt a bánya...! jáspis

Istenem! bizony még ráakadhat más is!

Tolcsva...! csak én tudom! ne Péter, száz arany...!

Megjött már a levél, - beh nagy pecsétje van!

A fukar fejébe szeget ütött a szó:

Tudta a jegyzőről, hogy nagy érckutató!

Hátha bányát talált...!? s hogy felviradának:

Hosszu nagy jó reggelt kivánt szomszédjának.

Csupa szivesség lőn, csupa jó akarat,

Uti társa elé ételt, italt rakat,

A kinálgatással majdhogy meg nem öli,

S a hazavitelt is felajánlja neki. -

Nagyon csudálkozott a jegyző mindezen,

Hogy lehet most ilyen a fukar Kelemen!

Otthon meg igazán elállt szeme-szája,

Amikor meghítta egy kis vacsorára.

Jó vacsora mellett a szegény és gazdag

Közel tíz óráig vigan poharaztak;

A Kelemen bora vénebb volt, mint maga,

S drága jó ízén tul se színe, se szaga,

Az érdemes jegyző boldog életet él!

Mindennapos vendég a vén Kelemennél;

Sőt nem vendég többé, hanem házi barát,

Iván mindennap a barátság poharát.

Ad a kedves szomszéd, ha megfogy buzája,

Sőt kölcsön-pénzzel is még maga kinálja;

Mindenre azt mondja: szivesen, szivesen!

Ez aztán jó szomszéd, áldja meg az Isten!

S a jámbor jegyző már mindezt rendén látja

De nem így van vele Péter, unokája;

Ki sokat tünődik, de fejébe nem fér:

Mit süt-főz nagyapja a vén Kelemennél?

Kapja magát, egyszer reájok les szépen

Látja, hogy nagyapja van nagy jó kedvében;

S a jóféle máslás felvágván a nyelvét:

Össze-vissza beszél fehéret, feketét.

‘Szomszéd uram! bárcsak már megköszönhetném

Nagy sok jó’karatját!’ - »Ejh! mondja a fösvény,

Csekélység, csekélység, édes jó szomszédom!«

‘Node ne féljen, mert lesz nekem is módom...!’

»Lesz ám! - fogá fel a fukar a beszédet,

Mert hisz a jáspis, meg a bánya mit vétett?«

S e szóra megaludt a jó jegyző vére,

Megmeredt, mint akit a szél fején ére.

»No, ne is tagadja, hiszen mindent tudok!

Hanem hisz énnálam sírban van a titok.«

De a szegény jegyző nem ejt szót, csak bámul,

S borsónyi veríték szakad homlokárul.

Sok simogatásra, sok mézes beszédre,

Nagyokat sohajtva magához tért végre,

‘Ejnye, ejnye! - monda fejét megcsóválva: -

De ugyan hogy jutott a titok nyomára?’

Künn a pajkos Péter, belűl Kelemen volt:

Ki szájából leste a jegyzőnek a szót;

S ez, jó bor és cselnek csakugyan engedett,

Imígy beszélvén el a titkos esetet.

‘Tolcsván, - de szomszéd, az Isten szent nevére,

Még egy teremtésnek se szóljon felőle!’

»A légynek se szólok, haljak meg, ha mondom!«

S a kincssovár fukar itt a rég várt ponton...

‘Tolcsván, a Gyapáros szőlőhegy keblében

Hogy valami rejlik, gyanítottam régen;

Harminc esztendeje, hogy lesem, kutatom,

Most megadta Isten! örömmel mondhatom.

Szomszéd uram! az a Gyapáros kebele

Drága jáspis-kővel van telisded tele;

Bányát fedeztem fel! - s belőle legottan

Három szép darabot mutatóul hoztam!’

»Hadd lássam! nála van? mutassa csak kérem!«

‘Édes szomszéd uram! Bécsben van már régen,

Elküldtem, - levelet is írtam melléje,

Felséges asszonyunk hogy maga szemlélje!

Felséges királyné! - írtam a levélben, -

Köszörűltesse ki ezt a jáspist szépen,

Illeni fog gombnak s jó lesz bizonyára

A királyurfiak magyar dolmányára.

S hogy az apróbbakból készíteni lehet

Sok szép furcsaságot, szelencét s egyebet;

De még szobáit is kipallóztathatja,

Igen alkalmas lesz e végre a nagyja.

Kértem, hogy rendeljen ide bányászokat,

De hogy itt legyenek kevés idő alatt;

Mert öreg vagyok, - s ha meg találok halni:

Nem tudja a helyet senki megmutatni.

A jutalom mellett azt is kikértem még,

Templomot épitnünk hogy megengedtessék;

Szomszéd! lesz elég pénz! de Bandi is legyek,

Hogyha meg nem veszem a tokaji hegyet.

Azt is odatettem: hogy két, avvagy három

Hét alatt kegyelmes válaszát elvárom.

Azóta Mária Terézia látja:

Ferenczy János a jegyző, hű jobbágya.[32]

A fukar minden szót elnyelt - s mond ravaszan:

»Bizony nagy szerencse, kedves szomszéd uram!

Hanem én aggódom mégis kegyelmeden,

Isten látja lelkem, mert igen szeretem!

Rosz világban élünk...! kincsel bírni nem jó,

Most is itt jár Balta, az a hires rabló;

Látja! háza hitvány, kutyája sincs, pedig

Biz Isten pénzeért még meg is ölhetik!

Egyet mondanék én, kedves szomszéd uram!

Én, mint egy királyt, ugy eltartom holtiglan,

Tenyeremen hordom, házam legyen háza, -

Ha... várandóságát reám átruházza!«

És itt elhallgatott, - azt jól is tette, mert

Az elaludt jegyző egy kukkot sem felelt;

S mert ha nagyapját még tovább is faggatja:

Péter is reá ront, nagy lévén haragja.

»Semmi! gondolá, hisz máskor célom érem!«

Míg Péter imígyen dult-fult nagy mérgében:

Csak Balta volnék most! de hiszen így is jó...

Majd rád-riasztok én, megverdett vén kopó!

Akkor járt pedig a hires rabló Balta,

Aki csak a gazdag embert fosztogatta;

Sőt sokan azt mondták, hogy azt sem ő teszi. -

Ember vérét keze soh’sem ontotta ki.

Hír volt: hogy nejétől fogták katonának,

Mikor együtt még csak két hétig valának;

Azután elszökött s rabló lett; - kik látták,

Igen szomorúnak mondák az orcáját.

Baltán forgott most a Péter gondolatja:

Hogy képében a vén fukart megriasztja;

Ugy is lett, - egy este neki öltözködék,

S belép Kelemenhez, ki fenn gunnyaszta még.

Jó estét, vén nadály! dörgött rá keményen,

Én Balta vagyok...! de most egy szó se légyen!

Máskép a tarkódon huzom ki nyelvedet...

- A megréműlt fukart leírni nem lehet.

S míg a vént a fiú kedvére kinozta:

Nagyapját a manó az ablakra hozta,

Hogy egy jó éjszakát mondjon szomszédjának...

Benéz: s hajszálai mind az égnek állnak.

De el nem fut, hanem az ajtóra megyen,

S a zárt ráfordítja kétszer nagy hirtelen;

Lármát üt - kiáltoz: gyilkos, rabló, tűz van!

S mindenki talpra áll Vámosujfaluban.

Péter szabadulna, de nem lehet, - s látja:

Hogy még veszedelmet hozhat rá tréfája;

Zaj van, a harangot kivűl félre-ütik...

Most az ablakon egy ugrással kiszökik.

Utána, utána! kiáltoznak százan,

De közel senki sem mer menni nyomában;

No már benne vagyok! mond Péter, s nekivág

És keresztűlussza a Bodrog folyamát.

A pandurok is ott-termettek azalatt,

Biztatva vezetve a vasvillás hadat;

Olaszi és Zsadány, Kispatak és Sára

Kirohan a Balta megszorítására.

Jó idő telt bele, míglen a Bodrogon

Átszállott a népség csónakon, hidason;

Péter pedig futott a pataki rétnek,

Félt, de örűlt is a lármás eseménynek.

Elmondom a tréfát, ha kézbe-akadok!

Ösmernek, tudják, hogy haramja nem vagyok...

De mégis, házára törtem, - és Kelemen...

Ejh! derék kifogni ennyi sok emberen!

Bottal üthetitek már mostan a nyomam!

Szólt a lápos réten, s a nádasba suhan;

Jó Péter! ép nyomod leve az áruló,

Hiven megmutatván a csak imént hullt hó.

S zajjal körülveszi a helyet a sereg,

De nincs bátorsága bemenni senkinek;

- Gyujtsuk rá a nádast, no csak rajta, rajta!

Vagy kezünkbe kerűl, vagy ott ég meg Balta!

És rögtön lángot vet a nádas tíz helyen,

A jó Péternek ez nem volt eszébe sem:

Megborzadt, - de mindjárt szólott határozottan:

Már most, ha itt veszek, sem fogtok ki rajtam!

Mint megannyi fényes lándsáju hadsereg,

A külön gyujtott tűz egymáshoz közeleg,

És amidőn körül ropogva öszveér:

Nappal lesz, és az ég piroslik, mint a vér.

A kollokán száraz rózsája fellobban,

Jeges kacsa kereng fenn nagy csapatokban;

A róka hátára eleven pernye hull,

S csattogó fogával vagdal hátra vadul.

A kifoszlott buzgány föstölgve leesik,

Égő nádbokréta száll fel a fellegig;

Szikrázva, feketén hull ismét a hóra,

Mintha csillagmorzsa s borulatrongy volna.[33]

Péter menhely után tekint jó idején,

Magát egy lápkutban nyakig elsülyesztvén;

Le-lebukik gyakran, a tűz nem árt neki,

Csak az átkozott füst szemét ne egye ki.

Emészt a tűz, emészt, a nádas összehúll,

Kigyók pezsdűlnek ki meleg zsombékibúl,

S kunkorogva sülnek meg a zsarátnakban...

- Körűl, a tűz rózsaszin délibábja van.

Várta ki, s hasztalan várta a nép Baltát,

Leégett a nádas, de egy lelket sem lát;

Beszél, okoskodik a nagyszámu sereg,

De lápra menni nincs kedve senkinek.

Annyi már bizonyos, - szóltak - hogy elveszett,

A lápkutba bukott, vagy a tűz ölte meg.

S haza-takarodván, jó Péter is kilép,

Elhagyva cirmosan hideg kútbörtönét.

Hideg is, meleg is meglátszott szegényen;

Hazaverekedett mégis szerencsésen;

Másnap reggel a nép a kutat meglelte,

Megégett szűrt, baltát s kalapot mellette.

Most már bizonyos volt, hogy Balta ott veszett;

S a hír elterjesztvén ezt a történetet:

Egy hétre, fél falu állitá ugysé-vel

Hogy a holttestet is elérte kezével.

Megszünt a nyomozás, megnyugodt a vidék,

A kiragasztott lap mindenütt letépeték,

Mely Baltát leírta s fejére díjt szabott; -

- S csudálatos! megszűnt a rablás is legott.

Az egész esetet Péter csak kacagja,

De a rablót egyre látja még nagyapja;

És most a kötéstől többé nem idegen,

Máskép sohsem ér célt a fukar Kelemen.

Megvan az egyesség. Ferenczy Jánosnak

Estéi, napjai igen vígan folynak;

De bezzeg eladott jószágot és kincset...

Péter máson akart, de magán is csinyt tett.

Azonban egyszer csak itt a parancsolat,

Mely Ujhelybe híjja fel jegyző uramat!

Hogy hallja meg ott a magas feleletet!

Mely levelére a megyéhez érkezett.

Bezzeg most sohajtott, most bánta a dolgot,

Vele nagy bújában még a föld is forgott.

S szedi-veszi magát a fukar Kelemen:

A jegyző képében Ujhelybe felmegyen.

S midőn kérdik: ha a jegyző ő lenne-e?

»Nem én vagyok... vagy én, - habozva felele;

Hanem amit tart a kegyelmes felelet:

Az utolsó pontig enyém, engem illet!«

»Mind, de mind nekem szól...!« No jól van, hát hallja:

Oktalan tettét a felsőség roszalja,

S ím megdorgáltatik érte nyilvánosan,

Jelentse a megyén, ha ilyes dolga van!

De hitvány kaviccsal a királyi felség

Szine előtt többé ne ügyetlenkedjék!

Ezuttal a levél is mondott eleget...

S most Isten hirével innét haza mehet!

A vén fukar csakhogy sóbálvánnyá nem lett,

Félig eszméletlen hagyá el a termet;

Aztán megátkozta magát, születését,

S Vámosujfalunak vén bolond jegyzőjét.

Hát otthon? ott volt még a furcsa jelenet,

A jó szomszédok közt levél és kincs felett!

Nyögött, fútt a fukar féltébolyodottan:

»Jaj, jaj...! mennyi drága jó bort megitattam!«

‘Éhnye! éhnye! s fejét csóválta a jegyző,

Pedig milyen szép volt a három darab kő!

Már hiába! mert a Gyapáros kebele

Drága jáspis-kővel van telisded tele.

Egyszer Debrecenben, vásár alkalmával,

Borozgatott Péter néhányad magával;

S elbeszélte, mint jár a Balta képében...

- Egy idegen ember űlt az asztalvégen.

Később haza-érvén: imé az udvaron,

Egy szekér kunsági tisztabúza vagyon;

Aki hozta, Péter kezét jól megrázva

Eltűnt - és a dolgot meg sem magyarázta.