A vampír

„Esküdjél nő, esküdjél Istenre,

Hogy hiven megőrzöd szívedet,

Nyerjek bár a harcdúló Tiboldon,

Essék bár, hogy a sír eltemet.

Jól gondold meg esküdnek szentségét,

Zálogúl hajfürtöd add velem,

Isten véled aztán, - tán utolszor,

Igy int rejtélyes bús sejtelem.

A halálnak érintett meg szárnya,

S ím hogy megcsókollak homlokon,

Óh, nem érzed-e miként szellemkéz

Köztünk halvány, síri leplet von?”

Jerta borzad s remegő ajakkal

Esküt suttog, búcsúcsókot ád;

Ármán indul, zálogúl magával

Vívén hölgye egy fürt éjhaját.

Lóra űl, s a várhidon amint megy

Horkol a ló, s vissza-visszavág,

Míg az udvarból utána rémes

Jóslattal vonítnak a kutyák.

„Menjünk, menjünk!” ordit, nyughatatlan

A hős és vezetni kell lovát.

„Vigan szóljon a kürt", mond s megcsendűl,

Hejh, de tompa, síri hangot ád.

És amint a völgyön messzebb száguld,

Nyomdokában kettes árnyat lát,

Néz, ki sincs mellette, újra indul

S mindkét árnyék követi nyomát. -

Jő az éj varázsoló csendével,

Jőnek véle a kis csillagok,

Megcsendűl a szellemek zenéje:

Zokogó szél, csevegő habok.

Minden oly bús, s mégis olyan vonzó, -

Jerta is még erkélyén mereng;

S ím a szellem-szó közűl feléje

Jól ismért hang ilyen szókat zeng:

„Fegyver csattog váram kapujánál,

Büszke bajnok kéri életem,

Hadd vesszen Tiboldnak híre, vára

Dűljön el, én nem védelmezem.

Büszke bajnok, váramat kivívod!

Hőshöz illő férfi harc-e ez?

Elrablál előbb mint éji tolvaj

Mindent, ami örömöt szerez.

Elrablád éltemnek csillagzatját,

S azután jössz karddal éltemért,

Jól tudod, könnyű lesz így győzelmed,

Mert hogy védjem azt, nincs már miért!

Csillagom most néked ég s mosolyg csak,

Mely rám egykor tetterőt lehelt.

Hasztalan kérdem, hogy éljek-é még,

Haljak-é érette, adjon jelt.”

Jerta hallgat, könny tódúl szemébe,

Szédűl, szédűl, - keble elszorúl,

Karja reszket s íme erkélyéről

A dalnok lábához rózsa hull.

Hólepel borítja a vidéket,

Hólepel alatt magányos sír,

Fent az égen csillagok reszketnek,

Lent a földön zokogó szél sír.

A fagyos sírban tátongó sebbel

Fekszik Ármán s édes álmot lát

Jertájáról, s szorosabban zárja

Mit keblén hord, a nő éjhaját.

„Bírom esküdet, mond, zord tanyámra

Ez hoz életet, hoz meleget.” -

Óh ha tudnád, hogy magas váradban

Jerta téged rég elfeledett.

Ottan áll fényes, meleg szobában

Lágy párnákkal gazdag mátkaágy,

Melyen a kéj a perc mámorában

Lelkünknek kivánni mit sem hágy.

Ott álmodnak mennyet Jerta s Tibold

Egymás keblén, amint nyugszanak,

S ébredvén ott lelnek szebb valóra,

Mint a menny, melyet álmodtanak.

„Elhervadtál, mond Tibold álmában,

Ah de mindegy, kedves rózsaszál -

Lelkeinkből illatod már úgyis

A boldogság többé el nem száll".

Éjfélt üt, reng még az érc visszhangja,

Mint kebelben elmult bús idő,

S ím a folyosón mindig közelgve

Súlyos léptek hangos zaja jő.

Éjszak fénye néz az ablakon be

Véresen. Vonítnak az ebek,

Tibold alszik, Jerta megdermedve

Szólana s szavai nincsenek.

Csattogással tárul az ajtó föl,

Jerta félkönyökre dülve néz,

S ím a mátkaágy függönyredőit

Lassan vonja szét halotti kéz.

Ármán áll ott, csillogó szemekkel,

Keblén Jertának hajfürte van,

S a fürtnek mellette tátongó seb

Vérzik, vérzik szörnyen, zordonan.

„Jerta, Jerta! most az én órám jő!

Hosszú a nap örömeidnek,

Míg én lent fázom hideg tanyámon,

Legalább hát most melengess meg!

Látod-é e hajfürt ép, enyém vagy,

Az nem hervad, mint a rózsaszál!

S tudod-e nő, hogy csak szíved vérén

Melegedhetik fel a halál?!”

Ezzel vad lángtól kigyúló arccal

A nő védtelen keblére dűl,

Míg ez szótlan párnájára roskad,

Érzéketlen, eszméletlenűl. -

Szürke reg derűl a szörnyű éjre,

Tibold ébred, csókkal ajakán

Símul Jertához, de visszaretten:

„Hah! kiált, mért vagy oly halavány?

Mért vagy oly hideg, nincs-é benned vér,

Jerta szólj!” - Ez búsan mosolyog:

„Oh egy élő, s egy holt kedvesének

Egy időben lenni vajh mi sok!”

„Milyen eszmék! kedvesem beteg vagy?

Légy nyugodt, űzd szét a rémeket!”

„Ott nyugszom meg én csak - mond szelíden

A nő - hova e vérnyom vezet.”

Tibold fölkel s íme hajmeredve

Vérnyomot lát végig a szobán.

Fut mint őrült a havas vidéken

Ármán sírjáig a vér után.

Jön más éj, s a régi vendég véle,

Jerta a hónál fehérebb lett,

S minden reggel lábnyomok nélkűl a

Hóült sírhoz vérszalag vezet.

S a hajnallal többé föl sem ébred

Végre a nő, nincs már benne vér.

Óh, a rózsa hervad, míg a hajfürt

Hervadhatlan zálogképen él!