A VÁNDOR FIÚ.

Az utfélen vadalmafa,

Vándor fiú ül alatta;

Fáradt szegény, de hogy’ is ne?

A nap oly melegen süt le.

Hazunnan együtt indult el

A patakkal és szellővel,

Mind a kettő véle van még,

Hogy biztassák, enyhitgessék.

Most is lassan elringatják,

Szépen álmodozni hagyják,

S mind csak arról sugnak-bugnak,

Amit immár otthon hagytak.

Mit hagytak ott? szép vidéket,

Istenfélő, jámbor népet,

Kicsiny falut, magas tornyot,

Mellette egy házat, lombot.

Álmában ujra otthon van:

És megáll kinn a pitvarban

S úgy örvend, hogy a komondor

Farkat csóvál, reá mormol.

Kicsiny huga szólítja őt:

«Hoztál nekem piros kendőt?»

««Hoztam neked piros kendőt,

Nem is egyet, hanem kettőt.»»

A vén cseléd csak elbámul,

De a fiú hozzá járul:

«Hogy van, mint van, Sári néni?»

S alig győzik egymást nézni.

Aztán belép a szobába,

Borúl anyjának karjába:

«Édes anyám!» ««Édes fiam!»»

S úgy megsírnak-rínak szótlan.

Még mind alszik és mosolyog,

Szellő, patak még mind susog.

S amit dalol a madárka:

Talán az ő édes álma.