A vándor.

Fellengző szabad lélekkel

Elhagytam én honomat,

Égig ható reményekkel,

Tünemény álomképekkel

Kezdém vándorlásomat,

Az ifjuság kellemekkel,

A világ szép örömekkel

Énnekem kedveskedett;

Elmém, még szabad voltába’,

A csillagok országába

Könnyen fölemelkedett.

Az igazság oltárához,

A bölcseség thronusához

Lépésim siettetém,

A szerencse változásit,

A világ hiu szokásit,

Mosolyogva megvetém.

Gyülölvén a különbséget,

Széles e föld tyrannját:

Csak magát az egyességet

S a jótevő békességet,

Mint éltünk legszebb javát.

Szivdobogva óhajtottam;

Nagy dolgokról gondolkodtam,

Tündér ábrándozásim

Az egek felé ragadtak,

És mellemben gyarapodtak

Kivánó sóhajtásim.

De soha meg nem érhettek

Ájtatos reményeim;

Valóságot nem nyerhettek,

Gyümölcsöket nem szedhettek

Arany feltételeim.

Mert csak hasztalan törődtem,

Homályban maradt előttem

Az igazság sugára:

Csak a reménység követett,

S néha bágyadt napfényt vetett

Pályám sötét utjára.

Láttam laurust zöldelleni

A köz félénk homlokán;

Dicsőséget tündökleni,

Érdemcsillagot fényleni

Méltatlannak oldalán.

Láttam az embert voltában:

A hazafit országában

Egy Hetaera ölében

Elfajulni, elpártulni,

Végre más idegent dulni

Ősei törvényében.

Láttam a nagyobb világot,

Titkait kikémleltem,

És azon nagy igazságot

Hogy a tündér boldogságot,

Melyet egykor képzeltem.

Az ifjuság maga kéri,

S senki soha nem isméri,

Neki bármely sorsa lőn,

S hogy az élet békessége,

Ember legszebb nyeresége

Egyedül a szivből jön.

A mit a sziv buzgón imád

Fenlángoló hevében;

A mit tüzképzelet ád,

A mit a szem magasnak lát

Az ifjuság évében.

Ah be hamar meghóditja

S keskeny körébe szoritja

A valóság bilincse,

Hogy az embernek semmi más,

Csak maga a tapasztalás

Marad legdrágább kincse.

Igy a lélek visszatérvén

Csendesen önmagába;

De uj élelmet keresvén,

Ártatlanul bedőltem én

A szerelem karjába.

A szivnek várt nyugodalmát,

Az erkölcs égi jutalmát

Ott véltem, hogy meglelem;

Oh de nyájas eredete

Uj sebeknek lőn kezdete,

S üres maradt kebelem.

Végre tehát búcsut vettem

A nagy világ zajától;

Boldog én, hogy menekedtem,

Még ép szivvel kijöhettem

Izetlen pompájától.

Amott látom hajlékomat,

Csörgedező patakomat

A napnál tündökleni;

Szép honom erdős hegyeit,

Felhőkig meredt bérczeit

Előttem kékelleni.

Itt hol sok szép reményekkel

Pályámat elkezdettem,

És kiterjesztett kezekkel

Számtalan örömkönnyekkel

E tájtól búcsut vettem.

Itt állok most aggott ember,

S szivem megint örömmel ver,

Hogy ujra megláthatom,

S hogy magányos csendességben

Munkálkodó békességben

Éltem itt folytathatom.

S mig létemnek végadóját

Az örökség kivánja:

A jövendő akármit ád,

Itt éltemnek kis hajóját

A fergeteg nem hányja.

A természet anyamellén,

A barátság hű kebelén

Megnyugszik a jobb lélek:

Itt tiszta szép szabadságban

Csendes házi boldogságban

Megelégedve élek.