A vándor

Ősszel úgy megyek majd, mint a koldus.

A fejemen csörgő koszorú lesz.

Vállamon szerelmem régi terhe,

és száraz, szikkadt szemembe bú lesz.

Úgy megyek, mint legkisebb cseléded,

és esőbe zörgök ablakodnál,

és futok, ha a kezed kinyújtod,

zsámolyul nyulok ki, hogy tapodjál. -

Messze nézlek, messze sárga erdőm,

hogy ballagsz a bús avaron által,

s ott találkozol a verseimmel,

ez örökké gyászoló családdal.

És alázatosan mit se kérek,

földre görnyeszt kincsem tiszta titka,

és nyakamba búsan ringatózik

bánatom, e nagy fakó tarisznya.

Súrolok és térdelek a padlón,

hogyha látlak, a szemem lehúnyom,

koplalok és verdesem a mellem

a tövises kálvária-úton.

Megfeledkezem egész magamról.

Este egy kis kávéházba térek,

valahol a külváros zugába,

hol szerényen ténfereg az élet,

egy homályos tükrü, vak szalonba,

ahol minden rokkant, régi, foltos,

s koldusi filléreim kaparva

leülök a sánta asztalokhoz.