A VÁNDORNAK.

Kalandos útad merre hordoz?

Térj vissza a hármas halomhoz,

Világnak vándora!

Arcod látják, hogy elfeledjék...

Idegen vagy, legtöbb, ha vendég,

Fordulj ott bárhova.

Oh mennyi van, ki jönne... jönne!...

Vágyódás közt omolva könyje:

Gyötrődik szertelen,

S bús szíve csak remélve enyhűl...

- Te elszakadsz e drága helytűl

Önként, keservtelen!

A gyászt hivéd itthon feledni?

Vagy jársz gyönyört, élvet keresni

A földnek távolán?

Ki sors-vésszel dacolni látszál:

Hited megtört? s mint gyenge nádszál

Földig hajolsz talán?

De, bár öröm- s fény-lakba nyithass:

A más borától lészesz ittas...

A mámor oly rövid,

Hogy bú s árny ismét rád omoljon!

- Mi is felejtetné az otthon

Fájdalmát, örömit!

S ha férfihoz, nagy veszteségben

A bánat illő: - csüggedés nem,

Mely kór gyanánt ragad:

Reményed látva, lombot lásson

Bús, kétkedő a pusztaságon.

- Ki nem vall: az tagad!

Viraszd át a zordon, nagy éjet,

Fogjon körül gonosz kisértet

És képtelen sötét;

Hogy érezd a bűbájt egészen,

Ha gyult szövétnekkel kezében,

A hajnal kél föléd!

Vagy tán a mély s örök sebeknél,

Ama csáb-utra tévelyedtél,

Mely csillogó, - s rideg,

Ki agyrémét követve jár ott,

Szolgálni a széles világot:

Elvész övéinek.

Csak Isten napja, mely derengve

Süt milliók- s az egyetemre,

Osztván fényt, életet:

Szivünk szűk körben égő fáklya,

Hadd láttassék meg fénye, lángja,

Min oltárunk felett!

Tedd bú s örömben, tedd alant, fent,

Amit reád amaz örök, szent

Kötelesség rova...

És útad bármily mesze hordoz.

Térj vissza a hármas halomhoz,

Világnak vándora!