A VÁR ÉS A KUNYHÓ.

Áll grófi vár magányosan

A puszta bérczfokon,

Kőczímer a kapuk felett,

Zászlók a tornyokon;

S mélyen kerítik árkai

Sok százados falát,

Hová török s tatár erő

Nem lelheté utát.

S egy kis lak áll a bércz alatt,

Zöld rétnek közepén,

Nyugalmasan fészket rakott

A gólya tetején;

Zöld a kerítés, kis falát

A dél sugáritól

Egy hársfa védi, födele

Nem nyúl ki ágiból:

De a magas tornyok felett

S a kisded ablakon

Egy nap sugára játszadoz,

S mindent egy fénybe von.

S kéken terűl a tiszta ég

A vár s kunyhó felett,

Egyképen mintha áldana

Urat s szegényeket.

Eljött az est, csikorgva nyílt

A tölgyfa várkapu,

S büszkén köszöntve lép elő

A deli úrfiu.

Arany kard csördül oldalán,

Dolmánya gyöngyözött,

S reszketve csillog drágakő

A nyuszt-kalpag fölött.

Eljött az est szép hajnala

S a kunyhó ajtaján,

Pirúlva, mint az ég, kijő

A szép jobbágy-leány.

Remegve lép s meg visszanéz,

Megáll s tovább siet.

A völgyben nincs ily szép leány,

Világon sem lehet!

Ah, régen vár az ifiú

Erdő sötétiben,

Siet, siet a szép leány,

Keblén majd megpihen.

Szű szűn dobog, ott állnak ők

Hallgatva boldogan,

Eltűnt a vár s a kunyhó rég

Az éj homályiban.

Eltűnt a föld s a nagy világ,

A gyémánt s czímerek,

Egy érzeménynek lángiban

Dobognak a szivek.

Magasan űl a büszke gróf

Várának termiben,

Arcza komoly, fehér haja,

A szív örömtelen.

S az ajtó nyílik és belép

A grófnak egy fia,

Egy földmives s egy szép leány

Vezetve általa.

»Atyám! - a deli ifju szól -

Add szent áldásodat,

Csak őt, csak őt szerethetem,

Csak érte él fiad.«

,Csak őt, csak érte?’ - szól az agg,

S harag gyúl arczain -

,Mocskot, tudod, nem szenvedek

Ősimnek czímerin.’

»Mocskot nem szenvedek magam -

Szól a földmívelő -

Nevem felett; leányomat

Mért csábitá el ő?«

,Itt függnek ősim képei -

A gróf szól - s czímerek,

Nincs köztük egy is nemtelen,

S nem lesz, mig én leszek.

Nemzetségfám terjedten áll,

Áll ősim tereme,

A harczmezőn pihennek ők;

E faj hősök neme’.

Szól a jobbágy: »Velem leány!

Gróf úr, isten veled,

Erősen áll ez ősi vár,

S hires vitéz neved.

De voltak ősim nékem is,

Van nékem is hazám,

S a gróftul nem koldult kenyért,

Bármily szegény apám.

E hársat nézd, száz évivel,

Csekély lakom előtt,

Nemzetségfának ülteté

Ősöm a zöldelőt.

Felnőtt a fa, száz ágakat

Hajtott erős töve,

S hidd el, gróf úr, jobbágyod is

Gondol még ősire.

Ha ott ül estve s a mező

Kaszálva illatoz,

S az est harangja énekel,

Mint egy szentelt koboz:

A mult időkre gondol ő.

Miként te, hős uram,

S a nemtelen szemekből is

Megindul a folyam.

Mert voltak ősim nékem is

Hazáért vérezők,

S mert nem említed tettöket,

Tán nem vitézek ők?

Bár ősöd hantja szépen áll

Ismert a harczmezőn,

A népnek hamva, büszke úr,

A por eldődidön«.

A jobbágy szólt s büszkén kimegy,

Hol kis kunyhója áll,

De ah, szelid leánya ott

Nyugalmat nem talál.

S nyugalmat nem talál a gróf

Fia, sohajtozik:

A várban s a kunyhóban egy

Keserv uralkodik.

Ősz lett, a hársak zöldje hull,

A fecske elrepűl,

Elszáradt lomb csörögve száll

A kis kunyhó körűl.

S a büszke várnak tornyain

S a tölgy kapu felett

Búsan szállong gyászlobogó,

Szines zászlók helyett.

Csikorgva nyíl a várkapu

S kilép a gyászsereg,

Egy rézkoporsót visznek ők,

Rajt’ festett czímerek.

Nyílik a kunyhó ajtaja,

Fehér leányok ott,

Virágtakart födél alatt,

Kihozzák társokat.

Megállanak a zöld mezőn,

Uj sírgödör körűl,

S a gróf s a jobbágy bánata

Egy könyüvé vegyűl.

Rög rögre húll, temetve ott

Két fájó szív pihen,

A gróf és a jobbágyleány

Egy sírnak mélyiben.