A VÁRÓ IFJU

Megvártalak, kedves, az órára,

A szép piros hajnal hasadtára,

Hév volt karom, hogy majd átkaroljon,

Hév volt ajkam, hogy majd megcsókoljon.

Szívem dobogása volt köszöntőd,

Valahányszor a szél felsüvöltött,

S minden árnyék, minden fény sugára

Termetednek csala csodájára.

Hol maradtál, hol maradt szépséged,

Rózsaarcod, violanézésed?

Hol fehérlett tél s nyár boszujára,

Hókebeled gerjedelmes árja?

Lélekzeted édes illatával

Mily szerencsés táj szellője szárnyal?

S a föld szíve hol dobog alattad,

Örömében, hogy te megtapodtad?

Jaj mi kérdés, mely ohajtozás ez!

Nem vagy itt, bár a hely s óra kedvez;

Itt van a nap, itt van új világa -

Nem te, békem s vágyaim zöld ága!

Majd ha látsz virágot hervadozva,

Büszke lombot búsan meghajolva,

Majd ha látsz kis csermelyt gyors mentében

Megfáradni völgyek mély ölében;

S hűlni napfényt felhők torlatában:

Gondold, híved úgy hűl nagy buvában,

Úgy ül, feje lombként lehajolva,

Élte a virágként hervadozva.

S fáradt lelke mint a fáradt csermely

Agg, fogy és vész; mert te nem jövél el.