A varázskígyó

Mágikus erők nyilalnak szememből

és azt hiszem, hogy énekelni jó,

s piros ajkamról úgy lep meg az ének,

borzongva, simán, köréd tekerőzve,

mint meredtszemű óriáskígyó.

Tüzeket álmodsz: titkos tüzeket,

lidérces éjben ezer kékes lángot:

valami messze csoda-szent szerelmet,

nagyot, igazit, sírót, szomorút,

melyet csak ritka, hős álmodó látott.

Vizekről álmodsz, nagy hideg vizekről

s lomhán locsogva siklik el az ár,

majd rázuhog rőt, távoli vulkánok

vörösen-izzó láva tengere

és harc és köd és pokol a határ.

Álmodsz fenyvest és havas hegyeket,

hol megfeszülsz a tiszta, szűzi légben –

álmodsz szépet, hogy öl(?) a kacagás,

álmodsz butát, hogy elfog a sírás

s imádó szívvel borulsz le elébem.

Hosszú szenderben bomlott muzsikámnál

ezer zsibbadt kép kergetőz, lohol

s mire dal-kígyóm bontakozik Rólad

és hűvös csókkal felébreszt a hajnal –

– én elmentem, én nem vagyok sehol.