A városban

Itt e nagy kőrengetegben élek csendbe, elfeledten,

s boldogan rovom az utcát álmodozva egymagam,

mintha csak magamba járnék, tűn az ember, mint az árnyék.

Lopva néz csupán reám még, s tépelődöm zajtalan,

a morajló forgatagba, a sír mély nyugalma van,

a magány nyugalma van.

Az imás gyönyörbe zengő, zöldhomályú hűvös erdő

oly nyugalmat sosem ád, mint a nagy, a kevély város.

Mert van itt lomb és van itt fa, kőfa százfelé hasítva,

megnyesett nagy ősi szikla és cirádás kőlevél,

melyben a zúgó őserdő megszelídült lelke él,

megbűvölt vad lelke él.

Ó, mi zajgó és sugáros a zsibajgó, büszke város,

a jövőre szomjú lelkem együtt száguldoz vele,

s mint imádom a magas falt, a rét, erdő - a magasztalt

nem oly kedves, mint az aszfalt kék porát nyelt szőnyege,

és a zörgés, durva csörgés nékem édesded zene,

altató szelíd zene.