A VARRÓLEÁNY

Varróleány a szeretőm,

Azaz, hogy én őt szeretem,

Oly fennhangon kiáltja ezt

Vadúl ugrándozó szivem,

Hogy semmi kétség benne. -

Bolondos egy história talán;

De már egyéb nincs hátra;

Szeress te is, te szép varróleány!

Szép vagy, de szép orcáidat

Az ember addig nézi csak,

Amíg nem látja sugarát

Lelked dicső villáminak.

Minden szavad egy villám,

Mely szem fényét ölő szikrákat hány;

Nem ismerem még párod

Az elmésségben, szép varróleány!

S azonkivűl hogy tündökölsz

Az elmésség sugáriban:

Ki oly könnyen megbukhatál.

Erényednek közhíre van.

Elmés vagy, mint az ördög,

S jó, mint az angyal... hogyne hajtanám

Meg térdeim előtted,

Te szép, elmés, te jó varróleány!

Meghajtom íme térdemet,

Emelj föl engem szívedig;

Ennél följebb nem vágyok én,

Hisz ott a menny, a hetedik.

Itt várok térdepelve,

Ruházd a „szerető” cimet reám,

Vagy varrd meg szemfedőmet,

Ha nem szeretsz, te szép varróleány!