A végzet odúja előtt

Régi zavaros rémmesékből

felködlik a képe:

Torzonborz kutyafeje van,

suhogó, nagy fekete szárnya

s ha vörös fénnyel feljön a vacsoracsillag,

embereket eszik.

Alkonyat felé már zsong az agyam,

torkomban lüktet a szívem,

félek.

Minden sarokban ott ül a Rém,

neszel, motoszkál, leskelődik,

összehúzódik, felnyúlik, imbolyog, gomolyog

a gumitestű, nyúlós árnyék-szörnyeteg.

Lámpát gyújtani nincsen erőm,

csak ülök, egyre ülök,

szűkölök, fütyülök

s ha nem bírom tovább,

menekülök.

De hiába rohanok a pitvarba is,

udvarra lihegve hiába futok:

Minden sarokban ott ül a Rém,

véres szeme villog, a szárnya suhog,

a rózsafák mögött,

a hátsó udvarban is,

a ketrecek és ólak háta mögött

s ez így van minden este

és így megy minden éjjel.

Agysejtjeim létráján fel és alá futkos

az őrület

és nincs kegyelem!

Csak néha füstölög ki belőlem

zavaros kicsi imádság, – valahogy így:

Isten!

Kis gyermekek jóságos Istene!

Adj nekem tiszta-kék gyermek-szemet,

mellem medrébe mozdulatlan lélek-tavat,

hogy nyugodtan ülhessek ki a ház elé

s a Végzet sötét odúja előtt

úgy érezzem magamat, mint a gyermekek,

akik csigaház előtt az útszélre kucorodnak

s cérnaszál hangon kórusban énekelik:

Csigabiga, gyere ki!

Ég a házad ideki!