A vén dalnok

Messze földön, zajtalan falvakban

Ismerék a jó vén dalnokot,

Nem volt ott lány, nem volt ott ifjú, aki

Tőle egy-két szép dalt nem tudott.

Meg-megjött ő mint vándor madárka,

S eltűnt, merre, senki sem tudá.

Ámde dalját a figyelmes visszhang

Még soká, soká visszhangozá. -

Ünnep volt ott, ahová belépe;

Vidám gyermekek vevék körűl,

Hátrább ifjak s lánykák elmerülve

Hallgaták őt ernyedetlenűl.

Nyitva állt előtte minden viskó,

S büszke volt az, melyben megpihent,

Szívből jött szó és egy serleg jó bor

Vidítván fel a dalnok kebelt.

Nem mert pénzt kinálni néki senki,

Jól tudá, hogy néki fájna az,

A dal szivének volt szent virága,

S pénzért nem virúl fel a tavasz.

Igy járt, így danolt az agg sokáig,

Fürtje ősz volt, arca bánatos,

Ámde dalja, bűvösen merengő,

Ifju, megható volt és zajos.

Lassan gyúlt ki, mint a lámpafénye,

Félve, mint sas, mely szárnyat próbál,

S mindég jobban terjedt, mint a tűzvész,

Feljebb tört, mint sas, mely naphoz száll.

S szűk lett a lant éneke hevének,

Szétárjadt a hallgatók között,

Minden arc kigyúlt, mély hallgatás lőn,

Mintha Isten zeng felhők felett.

Énekelt ő nagyszerű napokról,

Fényesekről, mint tündér rege,

Aki hallá, vért látott omolni,

S fentebb járt az ifjú kebele.

Énekelt ő elnyomott hazáról,

Búsabbról mint koldús útfelén,

Aki hallá láncot vélt csörögni,

S könnyek ültek a leány szemén.

A lant elnémúlt, ő összeroskadt,

Arca bús lőn, mint a sírhalom,

Melyen az éj rémes órájában

Élet volt s most ismét nyúgalom.

Csak midőn körülnéz, s látja mint ég

Ifjú arc és ifjú lángkebel,

Csak midőn körülnéz s lány szemében

Tiszta gyöngyűl részvétkönnyre lel,

Akkor fut végig egész valóján,

Mint vihardús barna fellegen

Szent villám, mely felragyog percekre,

És legott még barnábbá leszen.

Nemzedékek mentek ekközt sírba,

Férfiakká lőnek gyermekek,

És a szolgaság gyalázatának

Napjai végre beteltenek.

Lengő zászló buzdító árnyában

Összeérez, együtt tesz a nép,

S a pokollal és a zsarnoksággal

Harcot vívni elszántan kilép.

Cseng a kard, nyerít a mén és horkol,

Bőg az ágyú, zeng a trombita,

S mindezen túl a lelkes csapatnak

Égig harsog büszke harcdala.

Melyet hajdan vén dalnoktól hallott,

Mostan érti csak meg igazán,

És mely akkor álmait hímezte,

Tettet költ most a harc piacán.

Dúl a harc, s ki az, ki közepette

Égő arccal harci lantot ver?

A vén dalnok, s elhaló dalára

Győzelem rivalgása felel.

A harc megszünt és ő összeroskad,

Arca oly hideg, mint sírhalom,

Melyen az éj rémes órájában

Élet kelt s most ismét nyúgalom.

Csak midőn felnéz és lát győzelmet,

Hallja dalját, érez könnyeket,

Mint kigyúló meteor mosolyg még,

Hálát suttog és keres eget.