A VÉN HARANGOZÓ.

Olyan szép az este, Mihály gazda jőjön,

Forduljunk itt egyet a temető-kertben!

Ugy sem sokáig lesz már kelmed a földön!

Amint mondja, - s benne volna szivesebben.

Fogja meg a karom, ballagjunk csendesen,

Jól esik arcára néznem s ősz fejére!

Azt gondolom: maga ösmerteti velem

Gyász kertét, e helynek hallgatag kertésze.

Ugy szeretek én a halálról beszélni,

Kivált az olyannal, aki nem fél tőle;

Legkivált kelmeddel, aki ugy ösméri,

Ki szolgálatában örven évet tölte.

Bizony sok szép idő! már számát se tudja:

Annyi idő alatt mennyi sírt megásott;

A harangot húzni beh szomorún tudta,

Mig lenn a sírgödröt bekaparták mások.

Mennyin elhullottak jobbja s balja mellől!

Földbe’ van gyermeke, nője, unokája;

Ah, kelmedet, majd ha mint egy vén fa eldől,

Mennyi ismerős szív rokon-hamva várja!

Mit az emlékezet állit e bús helyre:

Kirothad a fejfa, írása elmállik;

Lapos lesz a halom, felveri a perje,

S az ember nem tudja végre, melyik másik?

De kelmed, a sírok élő vén fejfája,

Tudja, hol ki nyugszik? s megmutatja bizton;

Kinek anyja meghalt, mig járt vándorlásba,

Reá igazítja: melyik halmon sírjon!

Minden fel van írva emlékezetében;

Ugy-e szomorú volt a harang szólása,

Mikor a »szép Julcsát« eltemették itten,

Kinek szerelemből történt halomása?

Mikor a jó özvegy, ki hét árvát hagyott...

Hát még hogy kimult a boldog »nagyasszony!«

Nem tudom, mikor lesz megint olyan halott,

Egész falu népe kit ugy megsirasson!?

És mindezt megérte, mindezt tudja kelmed!

Most csak a tájat mutassa meg nékem,

Melyet magának szánt csendes nyugvó helynek,

Hol itélet-napig nyugodjék békében.

Ott ássuk meg a sírt fáradt tetemének,

És belé bocsátjuk ékes szent beszéddel;

Kedves éneke lesz a halotti ének,

Mit oly buzgón mondott sok álmatlan éjjel.

A harang szólását ha hallhatná kelmed,

Vén gondviselőjét hogy siratja! - s annak,

Aki annyi fáradt vándort lefektetett:

Buzgón kiván a nép csendes nyugodalmat!