A vén kapus

Ősi klastrom, esti klastrom, szürke vén ház ködvilágban,

vén tetője, boltozatja holt mesékbe tántorog:

Csupa furcsa bűv-imádság, halk keringés kacsalábon,

bús babonák bujtatója: lelkem ősi klastroma.

Szerzeteshad zsong zsolozsmát mélykongású szellemórán.

Holtak ők már, nincs húsuk se, zörg a csontjuk és sötét

gödreiből holt szemüknek zöldeslángú tűz lobog ki...

Fent a tornyon kong az óra és rikolt a szélkakas.

Hosszú néma folyosókon sűrű-sűrű vak sötétség,

sorban álmos, pántos ajtók, mindegyiken zár, lakat.

Ablak-aljban, fordulóban, repedésben, kulcslyuk-likban

fülledt tömjén súlya tesped, ezredévre megrekedt.

Kulcscsomóval csetlek-botlok itt e szörnyű éjszakában,

minden ajtót sorrazárok: én vagyok a vén kapus.

Megvénültem hetven évvel, leng szakállam lobogója,

hív a forgás, hív az éjjel, hív a mese, hív a köd.

Felfigyelve körbe nézek. Valahonnan lárma csap ki,

félre-zugban, nyirkos útban még világló cella néz,

vad röhejjel énekelnek, kártya perdül, pénz csörömpöl;

sok-sok ördög játszik ott lenn. Tárva-nyitva ajtajuk.

Jaj, becsukjam, merjem ezt én? Észrevesznek, rámmorognak,

felröhögnek, úgy kínálnak asztaluknál lakomát.

Reng szívemben szörnyű félés. Becsapom a pántos ajtót,

döngve csattan, zárja kattan: minden ajtó csukva már.

Lárma elhal, boltívek közt csendfolyónak habja fodroz,

hűlt verejték hull le rólam, köd borít be, tejfehér – –

Hirtelen csak újra zaj döng, nagy kapuhoz nyitni hívnak:

lila fényben lángolón az Isten áll a ház előtt.