A vén kötéltáncos

»Nosza feszítsd ki font köteled

kösd lábra táncos cipellődet.

Fogd kézbe hosszú súlyzórudad:

tudnád-e még, mint egyszer tudtad?

Amíg élsz, ugrálj! Lássuk, hires!

Győzi-e jobban más ha kiles?

Kilestük titkod, csináljuk is

még néha-néha cifrázzuk is.

Lépted habozó, bokád remeg,

könnyekbe vakul gyönge szemed:

de a mi falkánk halad, halad

előre, vissza könnyen szalad.

Felhők mezője lábunk alatt:

mit bánjuk, mi van a felhők alatt!«

Addig beszélnek: fogom magam

kihozom súlyos aranyrudam

fölveszem táncos cipellőmet

vonom kötelem felhők felett.

Jól tudom, mi van a felhők alatt:

szájas mélységek, szúrós falak.

Mint roncsolt arc a fátyol mögött,

olyan a táj és rajta a köd.

Szikla kisebzett, föld megrepedt.

Görcs húzza össze a hegyeket.

Borzong a bozót, az erdő fut,

lázas a város, elakad az út

minden bérc fojtott tűz-csobolyó

vonaglik ágyában a négy folyó.

Kínpanoráma! iszonyu sors!

Óh bús bátorság, mire sodorsz?

Bár volnék könnyű, hólyag gyanánt,

ne látnék semmit, jó vak gyanánt,

Szirt engem öklel, tűz nekem fáj

fojtó folyó és tályogos táj.

Kásás hidegláz! zöld szédület!

Lerúgom táncos cipellőmet.

Szorul a szívem, ámolyodom

vad vízbe ejtem aranybotom.

Óh folyó, ránts le iszapodba!

Vak tűz, égess el kicsapódva!

Temess el, erdő! taposs el, út!

Boldogtalan ki magasan fut.