A’ vén Leányok.

A’ vén Leányok Ámor ellen

a’ meglett Asszonyokkal eggyütt

sok rosz szidalmat ejtenek,

ne hidgy te, Dorka! szitkaiknak,

ne hedgy! mert szívek’ rejtekében

szerelmet ők is érzenek.

Elégszer látom, mint mosolygnak,

ha Dámon őket hízelkedve

szép angyaloknak nevezi:

homályos szemmel mint hunyorgnak,

ha Mílon őket nyájaskodva

kéztsókolással tiszteli.

Négy éltes Nimfa eggy ligetben

meglátta egyszer a’ kis Ámort,

hogy hantos halmon szunnyadott.

«Kötözzük meg - suttogja eggyik -

e’ tsalfa Latrot, a’ ki minket

tüzével annyit kínozott.»

Felébred Ámor, ‘s félmosolygva,

és félsiralmas kérleléssel,

«Áh! - úgymond - hogy megleptetek! - -

És annyi kínos ingerlésért,

megvallom én, hogy ezt a’ bosszút

megérdemlettem tőlletek.

De még is, szánnyatok meg kérlek! - -

Ha engem e’ komor bilintsből

irgalmasságtok felsegít:

íjamra esküszöm, hogy senki,

míg éltek, sem gyötrelmes tűzzel,

sem tsókkal meg nem háborít.»

«Még tsókkal sem?» egyszerre kérdik

megháborodva mint a’ négyen,

‘s rövid tanátsot tartanak.

«Áh - úgymond végre a’ legéltesb, -

ne légy kegyetlen hűveidhez,

kik téged’ holtig áldanak.

Tsak tréfa volt, hogy megkötöztünk! - -

‘s mindaddig, tudd meg, fel sem oldunk,

míg szódat viszsza nem veszed;

‘s míg jel gyanánt, hogy nem haragszol,

énnállam kezdve, - - mind a’ négyet

tsókoddal meg nem tiszteled.»