A VÉN ZÁSZLÓTARTÓ

Fut Bécs felé Jellacsics, a gyáva,

Seregének seregünk nyomába’,

Megrémülve fut a magyar hadtól;

Magyar hadban egy vén zászlótartó.

Ki az a vén zászlótartó ottan

Olyan tüzes lelkiállapotban?

Szemem rajta kevélyen mereng el:

Az én apám az az öreg ember!

Az én apám e vén zászlótartó.

„Vészben a hon!” elhatott a nagy szó

Elhatott kórágyához, fülébe,

S mankó helyett zászlót vett kezébe.

Vállait egy kínos élet gondja,

Betegség és ötvennyolc év nyomja,

S ő feledve minden baját, búját

Ifjak közé hadi bajtársúl állt,

S kit eddig az asztaltól az ágyba

Alig-alig bírt elvinni lába,

Ellenséget űz mostan serényen

Ifjusága régi erejében.

Mi vitte őt háború zajába?

Hiszen neki nincsen gazdagsága,

Mit féltene, mit védnie kéne,

Hogy ne jusson ellenség kezére.

Annyi földet sem mondhat övének,

Melyben egykor koporsója fér meg,

S mégis-mégis viszi lobogóját

Azok előtt, kik a hazát óják.

Ép azért ment, mert semmivel sem bír;

Küzd a gazdag, de nem a hazáért,

Védi az a maga gazdaságát...

Csak a szegény szereti hazáját.

Édesapám, én voltam tenéked

Ekkoráig a te büszkeséged;

Fordult a sor, megfordult végképen,

Te vagy mostan az én büszkeségem.

Érdemes vagy a cserkoszorúra!

Alig várom, hogy lássalak újra

S megcsókoljam örömtől reszketve

Kezedet, mely a szent zászlót vitte.

És ha többé nem látnálak téged?

Látni fogom fényes dicsőséged;

Könnyem leszen sírodnak harmatja,

S híred a nap, mely azt fölszárítja!