A vér és tűz dala

A fiatal, viharos hajnalon

egyszerre meghal minden fájdalom.

Acél-szárnyú, betyár tavasz-szelek

riognak az alvó világ felett.

Reánk kacag a vérvörös tavasz,

az orgonás, a zengő sugaras.

Itt jár közöttünk, csendbe gyujtogat,

vérnél vörösebb véres álmokat.

A napszekér is dörgő ködbe jő,

és harsonáz a vörös levegő.

Minden sötétbibor tűzben ragyog,

a vér, a láng, az élet, és a csók.

Tüzes káprázat fekete odunk,

és tűz a párna, melyen álmodunk.

Tűzláng a hajnal, vér az éjszaka...

Vegyétek: ez a vér és tűz dala!

Igen, ma lázadozva dörgöm én:

királyok vagytok pincék börtönén.

És látom a kaján homályon át

bús főtökön az arany koronát.

Koldús, kirugdalt, rongyos, halavány,

s királypalást leng mindnek oldalán.

Fegyvertelen bár, fegyveres a kar,

a gyenge szó is mennydörgést kavar.

Szemünkben az egész tavasz lobog,

szívünkben új pünkösdi mámorok.

Az élet csókolózik most velünk,

orgona-királynő a kedvesünk.

S virágos templom a nyomortanya...

Vegyétek: ez a vér és tűz dala!

Ma pap vagyok, s a szent ígéretet

közétek harsogom: Ne féljetek!

Tüzem, mi úgy égett oltárokon,

testvéri kézzel mind nektek dobom.

Testvéri kéz és forradalmi csók:

egy ércgyürűbe forrnak milliók.

Mezítlen testünk fénybe tündököl,

és égre lázad a kemény ököl.

Ki szolga volt, ma fényes glóriás,

ki törpe és rab, bátor, óriás.

Amerre mentek - zengő kürt szavam -

falak lerogynak, s győztök untalan.

Űzhet rabostor, sápadtarcu kín,

urak lesztek ti poklok kapuin.

A lelkem küldöm csatasorba ma...

Vegyétek: ez a vér és tűz dala!