A’ Veréb és a’ Gerlicze.

Szinte fagyos kebelét kezdette az árva mezőknek

nyitni az Aprílis; langyúlt a’ déli szeleknek

karjai köztt a’ hüs levegő; ‘s a’ dajka verőben

újjra felébredvén, rügyezésnek eredtek az erdők,

ammint eggy gyönyörű reggel szép kertbe repűlvén

sok Verebek, nagy dolgok iránt csevegésre fakadtak.

Itt szeretőjének buzgón festette az eggyik

álmait, esküdvén, hogy holnapig átdöfi szívét,

hogyha viszont lánggal nem akar könyörűlni szerelménn.

Ott meg amaz rokony asszonyinak nem győzte dicsérni

tegnapi estvéjét, mellyet sok tollas urakkal

eggy ifiú pintynél vocsorálván, tellyes örömmel

töltött. Ez hahotás szókkal rajzolta le virgoncz

társainak, mint fért be tömött csűrébe orozva

egy dúzs hangyának, gavalér parolára igérvén,

hogy mihelyest tisztdolga utánn ide vissza repűlhet,

új fogadójához mind elviszi őköt ebédre.

Megmeg amaz sok rettenetes diadalmakot írt le,

mellyeket a’ Verebek nem rég a’ büszke pacsérták’

táborainn vettek, nagy kárral kézbe kerítvén

eggy teleket, mellybűl azutánn meg visszavonódtak.

Szerte tekíntgetvén azalatt eggy fürge kanocska,

‘s a’ rügyező somfánn megsejtvén nyelves anyák köztt

eggy ifiú nőstényt, oda száll, ‘s hahotázva köszönti

a’ csevegő sereget, mellynél a’ kaczki menyecskék,

‘s a’ szemesebb lyányok mind régi baráttyai voltak.

Mint enyeleg köztök! mint jár kis nyelve! Szemébűl

mint löki a’ nyilakot! Szívét már ennek ajánlya,

már meg’ amarra nevet, mély sóhajtásokot adván

integetéseihez. Jeleket hány titkon emennek,

‘s megmeg amott eggynek hunyorogva beszélli szerelmét.

Végre az új Széphez fordúlván furcsa szökéssel,

kit csak imént érkezni tudott eggy pesti Guvernánt’

karja közűl gyermekfészkébűl, minden előző

udvariság nélkűl valamit kezd súgni fülébe.

Mit? Nekem illyeneket? mondá pattogva viszontag

a’ felháborodott nőstény. Melly durva merészség! ...

Tán azt véli az Úr, hogy bennem ... Mennyen azokhoz,

a’ kik az illy ... Bizonyos legyen arrúl, mondom, előre,

nem hagyom így e’ csúnya szotízt! Lessz még ma szerencsém,

a’ megalázásért számot kéretni az Úrtúl;

‘s ezzel az assemblét elhagyván büszke haraggal,

a’ rügyező erdőbe repűlt, ‘s eggy tölgyre felülvén,

borzadozó tollát órrával rendbe kaparta.

A’ leszidott Gavalér jól értvén régi csatákbúl

a’ jeladást, siető búcsút vesz az asszonyi néptűl,

‘s más rövidebb útonn haragos szeretője utánn száll.

Me voilà, úgymond, ammint melléje leomlik,

drága kisasszonykám! ‘s egyszersmind térgyre borúlván,

merjem-e, szép Alakom! folytattya esengve beszédgyét,

várni szerencsémet? Ki nem állom birtoka nélkűl

holnapig életemet. Felemészt, ha nem oltya, szerelmem.

«Ah! que vous êtes bien brave!» úgymond nyöszörögve viszontag

a’ könyörű Szépség, térgyérűl lábra segítvén

módos imádóját; ki lehetne kegyetlen az Úrhoz

illy vallása utánn? vagy mell Lucrétia győzzön

állani még eleven, heves ostromlásinak ellent?

Illy magos ígékkel mondtak sok semmit üdőnkint;

ammint omladozó tetejénn egy hajdani falnak

olly suhogás történt tőlök nem messze, minéműt

vad madarak tesznek borzas fészkekbe ugorván.

Pszt! valakit hallok! még itt sem szóllhat az ember

a’ kémrácza miatt! úgymond a’ lyánka susogva,

‘s a’ Gavalér mellűl egyszersmind félre vonódik.

Szétveti a’ másik szemeit, ‘s a’ falra tekíntvén,

láttya, hogy új fészkét eggy nőstény Gerlicze rakván,

édeleg a’ hímmel, ki az épűletre koronkint

friss szereket hozván, apolásban kérte jutalmát;

láttya veréb szívvel, ‘s oda inti mosolygva magához

félreszaladtt társát, kihez áh! melly sajtalan, úgymond,

a’ szerelem nyomoréki között a’ házas igának!

Nézze csak e’ buta párt, melly udvarisággal apollya

egymást! olly gyönyörűségrűl nincs bennek idéa,

mellyet az újságnak mindég más bájja okozhat.

Férje mikint burokol! ‘s neje melly vékonyka nyögéssel

illeti pór ajakát! Ha szemem jól láttya kerékded

képét, még ifiú asszonyka. Leszállok azonnal

hozzá, hogyha tovább látom mellőle repűlni

erdei erkölcsű párját, ‘s próbára veendem

asszonyi hűségét. Legyen itt szép Angyalom addig,

‘s nézze, mikint emelem nagy gondolatokra porábúl

e’ botor alkotmányt tüzes ostromlásaim által.

Lessz legalább, nem kétlem, okunk, hogy még ma nevessünk.

Ahha! minek mocskollya magát e’ durva canaillal?

mondgya viszont a’ büszke leány. Csupa férjfi-szilajság...

Ámde mikor mondom, hogy csak tréfának okáért

vítatom erkölcsét, úgymond hahotázva viszontag

a’ Gavalér. Soha én el nem búcsúzok eszemtűl

annyira, hogy még illy gyönyörű orczákot imádhat,

szívemet illy alacsony születésű bábnak ajánllyam.

Még ezeket mondá, a’ nőstény gerlicze mellűl

messze repűlt a’ hím, hihető, eggy vékony ebédért.

Nossza tehát verebünk sebesen lelövődik az ágrúl,

‘s módosan ugrálván, ah! melly szép barna menyecske!

mondgya nagyobb szóval, hogy meghódítsa előre

tán szilajabb szívét a’ csalfa dicséretek által,

‘s a’ nevető Széphez közelítvén, jó napot, úgymond,

Rósám! Illy gyönyörű asszony létedre dologgal

rontani kár magadot. Dámának kellene lenned,

a’ ki aranyt fejtvén, legfellyebb hogyha parányi

ujjaival szétbont, a’ mit más öszveakasztott.

Engemet a’ bal sors sanyarú munkához igázott,

mondgya viszontag amaz; mint erdei lyánka születtem ...

‘S hát azutánn? úgymond Verebünk. Illy furcsa szemeknek,

illy remek orczának tánczolva lezárni nyakárúl

nagy dolog e sanyarú jármot, ha tud élni eszével!

Adgy kezet, én téged’ Dámának teszlek azonnal.

Úri lakásomnál egy szép fészekbe vezetlek;

eggy tenyeres csatlóst fogadok ‘s eggy fürge komornát

melléd; étel, ital ‘s a’ mit csak szíved ohajthat,

untig elég lészen; sőt hogy koptatni ne kellyen

szárnyaidot, ha talán messzebbre ki kellene menned,

eggy pár sast tartok, mellyet hintódba fogathatsz.

Mindezekért nem várok egyéb szolgálatot annál,

hogy mint hű szeretőm bájos tüzeiddel apolgass.

Szíves ajánlását Kelmednek nagyra böcsűlöm,

mondgya viszont a’ Szép. Ám én férjemnek igértem

már hitemet, ‘s majd két esztendeje, hogy vele élek.

Kelmedet énnékem lehetetlen volna szeretnem.

A’ csupa vad szerelem szörnyű ádázat előttem,

melly buta kéj által megfojtván józan eszünkkel

a’ kegyesebb érzést, inkább rongállya valónkot,

hogysem vágyakodó szívünköt örömre ragadná.

A’ hűség egyedűl az igaz szerelemnek az annya,

melly maga már érzékeny öröm, ‘s melly szüntelen égvén

menyei vígságot mosolyog szívünkre naponkint.

Ez teszi a’ házas kötelességeknek igáját

annyira könnyűnek, hogy majdnem játszva visellyük.

Itt okos intését Verebünk hallgatni elúnván,

eggy ölelésemmel legjobb lessz erre felelnem,

mondá, ‘s néki esett egyszersmind, általölelvén

szárnyaival. De amaz nagy erővel visszataszítván,

ollyan ütést tett rá, hogy három araszra bakázott.

Éppen ezen jelenésre talált haza szállani a’ hím,

‘s hű feleségének látván illy ritka haragját,

a’ majd órra bukott verebet koppasztani kezdte.

Nossza tehát kiragadgya magát a’ durva csatábúl

a’ letiportt bajnok, ‘s felszáll törtt órral az ágra,

honnan könnybe borúltt szemmel sajnálta veszéllyét

visszamaradtt szeretője, kihez szígyennel osontván,

Par Dieu! Mademoiselle, soha még így asszonyi állat

nem fogadott, úgymond, kit enyímnek tenni akartam.

Nem de tanácslottam, mondá szeretője viszontag,

hogy ne ereszkedgyen soha illy otromba canaillal

semmibe. Ah! Mon cher, mint vérzik még is az órra!

Itt közel eggy szirtbűl jó víz forr. Jőjjön utánnam;

megmosom ott sebeit. Sűrű mellette az erdő,

csendesek a’ völgyek; nincs ott mit félni tanúktúl.