A versengő érzékenységek

Lilla! kellemességednek

És mosolygó szépségednek

Ínt-ébresztő balzsama

Érzésimet megszédíté,

Megbájolá, részegíté,

S perre indította ma.

Köztök nagy csata lázadott,

Melyet az abból támadott

Szép dicsőség okoza,

Hogy melyik az, ki tégedet

Megérezvén, felébredett

S nékik ennyi jót hoza?

Mindenik nagy hevességgel

Perlett, hogy e dicsőséggel

Bírjon a többek felett.

Ílyformán szóltak egymásnak,

Míg a heves civódásnak

Lelkem által vége lett.

Tudjátok-é? hogy magatok

Másfelé andalogtatok,

Más tárgyon szúnyókálva;

Mikor a táncnak őltözött

Szépség leányai között

Lilla eljött sétálva;

Mikor egy zőld hársfa mellett

Egy kis szellő rámlehellett

Ámbróziás illattal:

Melyet mihelyt észrevettem,

Inatok felébresztettem

Édes csiklándozattal.

Elsőben is mély álmomból,

Tévelygő andalgásomból

Nemde én pattanék ki?

Látták éles nyilaimat,

Villámló pillantásimat

A múlatság környéki.

Míg tüzes szemem sokára

Ráakadt a szép Lillára

S féloldalt reácsapott;

Ah, mikor a több szem között

Látásunk öszveütközött

S egymástól lángot kapott;

Ah, mikor szűz pillantása

S elevenebb kacsintása

Kétszer az enyímre lőtt:

Bezzeg mind felpattantatok,

Bezzeg eloszlott álmatok,

Mely lankasztott azelőtt.

Lebegő bársony hajain,

Elefánttetem vállain

Mely szép színek játszottak!

Rózsát mosolygó ajaka,

Hószín mellye, márvány nyaka,

Ah, miként elragadtak!

Hát mikor mély sóhajtása

S bágyadt hangon tett szólása

Ébredt fülembe hatott?

Édes ájulás lepett el,

Mely egy mennyei élettel

Kecsegtetett, bíztatott,

Mikor mellé ereszkedtünk,

S végre, hogy sok kérést tettünk,

Ezt mondotta: szeretek!

Ah, e szóra vérünk égett,

És minden elevenséget

Ti is levetkeztetek.

Mikor mézes beszédjére

Örök hűséget ígére

S íly bíztató hangon szólt:

„Szeretek! Téged kedvellek,

Csak néked élek, lehellek,

Míg be nem féd a sírbólt.”

Akkor óh, mert e szavának

Oly édességi valának,

Hogy élet ömlött belénk

Egy legédesebb mennyei

Öröm gyönyörködései

Kezdtek repesni felénk.

Mikor kedvesének mondott,

Elvett minden bút és gondot

Ez az édes nevezet;

És hízelkedő nyelvének

Mézén locsogó szívének

Mindnyájunk temjénezett.

Közte a temjénezésnek

S e mennyei ihletésnek,

Kezeim felemelém,

És jótételét hálálván,

Ez imádni való bálván

Szent testét megölelém.

Ah, halhatatlan istenek!

Mit érzettem! ah, milyenek

Voltak gyenge karjai,

Melyek mikor rám hajoltak,

Nálok gyengébbek nem voltak

A rózsák harmatjai.

Mellyét Ámornak melege

Olvasztván, gyengén pihege

Bíbor fátyola alatt.

Kezemet tévén szívére,

Sűrűn vert; és minden vére

Hozzám örömmel szaladt.

Mint a hó a nap hevétől,

Úgy az ő tűz-szerelmétől

Mind elolvadva valánk.

Életünk belé kőltözött,

S ölelő karjai között

E világnak meghalánk.

Mit ér a szép gyümőlcs maga,

Bár kedves a színe, szaga,

Ha jó ízzel nincs tele?

Ti csak Lilla szépségére

Bámúltatok s méz ízére

Egyiktek sem űgyele.

Nincs a nektár olyan édes,

Amelyet tőlt Ganymédes

Jupiter csészéjébe.

Óh, nem bír az annyi jókkal,

Hacsak azt egy ílyen csókkal

Fel nem vegyíti Hébe.

Íly mannával nem kínálja

Gazdag lakosit Panchaia

Vagy más déli tartomány.

Ennél édesebb itala

Bármely királynak sem vala

Óh, mennyei adomány!

Óh, méznél édesb ajjakok,

Minő nektárt csorgattatok

Rózsaszín kelyhetekből!

Mely kellő csókok valának,

Melyeket kőlcsön szopának

Hév ajjakim ezekből!

Mit civódtok? ah, szűnjetek,

Híveim, mit versengetek?

Csak Lillát imádjátok.

Lebegjetek gyönyörűség

Szárnyain s az örök hűség

Pontjára mozgassátok.

Miolta kellemit velem

Éreztettétek, tisztelem

És imádom azolta.

Rabja vagyok rabszíjjain,

Rengetvén nyájas karjain,

Szívem hozzá csatolta.

Én párját nem tapasztalok.

Néki élek, néki halok.

Ő énnékem mindenem.

Jer, Lilla! jer; érzésemet

Mind ébreszd fel és engemet

Ne hagyjál veszteglenem!