A VERSENGŐ HAZAFIAKHOZ

Tí, egy Anyának - a Hazának - magzati!

Szelid Minerva tisztelőji, fájdalom!

Tí! mint a részeg vad Trácok kardra kikelvén

Egymást vagdalják; vagy mint mikor a nekibőszült

Darvak szaggatják magokat botor ostobasággal:

Egymásra törtök!

A szent barátság láncait

Eltépvén, s szórván magatokról,

Mint szilajok haragot leheltek.

Nincs soká tartó öröm életünkben;

Most reánk pillant, s mosolyog szemünkbe,

Íme! még szólok, s kezemet feléje

Nyújtom, elillant.

S mikor fog ismét visszatérni?

A bú setétes fellegi közt magát

Meghuzva, el nem hagyja helyét, makacs,

Kérlelhetetlen, büszke, gyilkos.

Fegyvert az ellen fogjatok,

Mint jó Vitézek,

Harcoljatok.

Csendes nyúgodalom! mennyei kincs! te vagy

E földön boldogságunk fő tárgya! ki fellelt

Tégedet, érzi, hogy él;

És noha szalmás

Szűk kalyibában,

Kis tüze mellett

Rágja kemény kenyerét,

Érzi, hogy édes

Élete néki.

Menj fel az Égbe, s amaz csuda fényű testeket, a nagy

Természet nagy munkáit nézd rendre s csudálljad;

Visszajövén magadat kibeszélnéd;

De nem találván senkire,

Kezd örömöd busulni magában.

De melly keserves szózat érdekel! Gonosz

Visszavonás, hah! rút fajzatja pokolnak! elöntvén

Émátnak mezeit vérrel, jő, s kürtöli bűnös

Győzedelmének fiait, kik önnön

Honnyoknak szívébe döfödni

Merték fegyverek élét.

Dühös! kegyetlen fajzatok!

Ha már vitézi véreteket kiontani

Elszántátok; elég okotok vala rontani népét,

Benneteket nevető Babilonnak,

S bosszút állani régen

Tévelygő Krásszus lelkéért, s Róma nevéért.

Térj, térj meződre vissza képtelen csuda,

S vessz el örökre!