A vetkőző lelkek

Vetkőzni vágy lelkünk, mert tenger az ég most és part a világ.

Eleven és veszteg állnak és reszketnek a százkezü fák.

Ezer remegő ujj, remegő sötét ujj kapkodja szelid

kívánkozással az ellengő szeleknek úszó selymeit.

Még e selymek közt, e remegő sok ujj közt uszik, foszlik, száll

végső pár szavad, mint egy utolsó fátyol, amit ledobtál.

S most lelked oly pőrén csapódik lelkemhez, mint a néhai

táncos orgiákon, ha kihúnytak már a fáklyák lángjai,

de a tánc tovább folyt, s a heverő vendég bőrét hirtelen

sima comb surolta a pajzán sötétben forrón, meztelen.

Óh, mit ér a hús únt mezitelensége! mily semmi a test!

Jobb szerelem, szégyellt lelkünk tilosáról vetni le a mezt.

Nézd, a Nap fáklyái kihúnytak, homályban a nagy Orgia,

csüggedez a fáradt vendég - be jó lelked érintése ma!

Szomjasan remegnek gondolataink, mint ezerujju fák,

ezer remegő ujj - s nyilt tenger a Semmi - vak part a Világ.

Úgy állunk a parton, mint halálra jegyzett boldog szeretők

meztelen és veszteg állnak és reszketnek a tenger előtt.