A vicéné

Egy pesti bérház aszfaltudvarába

gyakran lenéztem csendes alkonyórán,

mikor az agy a munkától kifárad,

és únjuk az írást, az olvasást,

s a fáradott szem is bámulni vágy csak:

és ekkor a kert szürke négyszögén

egy furcsa, borzas lény ötölt szemembe -

oly ismerős és mégis ismeretlen -

s töprengve gondolkodtam ott magamban,

hol láttam őt? Ki ő? És mit csinál?

Töprengve gondolkodtam életéről,

kis barna arca, búbos kontya, púpja

a megszokottság bánatát lehelte,

és fúrta oldalam a bús titok,

minő lehet az ő kis élete?

Ó, a vicéné. A szemét kerubja.

Piszoktündérke, Porseprőkirályné,

kétségtelen, nem érdekes ma már -

divatja-múlt sujet, rossz Zola-téma -

s mi engem illet, most is jobb szeretnék

lebegni halk, szimbolikus ködökben,

elhagyni a szemétgödör-poézist,

és nagy, vörös hattyúkról énekelni,

mik csendben úsznak álmatag tavon,

vagy aranyos versekben ünnepelni

a bús leányt, ki messze-messze innen

fejemre gondol s kósza életemre,

s az alkonyi csendben teát kavargat.

De mit tegyek? Úgy fáj az élete,

és most e percben, most, hogy észrevettem,

bús líra lesz ez az idegen élet,

és összeolvad a szemét s a könny.

Egyszer, hogy ébredtem, reggel korán,

a szürkülő lépcsőn elémbotolt,

vígan söpört, súrolt, törölgetett,

s rikácsoló torkából dal szakadt ki,

csak így hajnalba jár a folyosón,

mert máskor ez a márványterület,

e szobros és színes üveg-fedett,

tükrös, virágos, szellős palota

szegénynek terra incognita volt.

De ilyenkor dalolt, mint árva pinty,

oly bánatosan, öntudatlanul,

hogy aki félfüllel hallotta és továbbment,

kertekre gondolt s messze utazásra,

és egy kicsit szomorúbb lett talán.

Azután, hogy a nap odavilágolt,

eltünt e helyről, és nyoma veszett.

Mit tett e közben? Isten tudja csak.

Szuszogva a szemét között kapirgált,

piros vasalót lóbázott az éjben,

fületlen gombokat rendezgetett,

rossz gyertyacsonkokat gyűjtött csomagba,

tollászkodott és rongyokat csavart.

Vagy, hogyha az utas vonatra készült,

s más nem akadt, a súlyos táska-rajjal

a lépcsőkön szorgalmasan farolt,

s lihegve vette el a pár hatost,

és nyelvkiöltve kotródott tovább

hunyász alázattal, oly lomposan,

mint ki megszokta, hogy már rá se néznek.

Télen pedig, dér-esős délutánon,

négy és öt óra közt, hogy fönn az égen,

a hófehér telefondrótok alján,

mint halk ívlámpa ég a kora hold,

az égre nézett, s eszelős dalokkal

idézte a bús téli éjszakát.

Ha meg elúnta e suta merengést,

a kis benyílónál olvasgatott

vén színlapot, bús újsághulladékot,

vagy egy elhasznált villamosjegyet.

De amint kellett, mindig megjelent,

hogy gyorsan és olcsón szaladjon el

a rendőrért, bábáért, orvosért,

mert születésnél és perpatvaroknál

elengedhetetlen nemtő a vicéné,

s szükség szerint pöröl, sír vagy nevet.

Csak egytől tartott, a házmester úrtól.

És este csendesen imádkozott

a láthatatlanhoz, és látta őt.

Az óriási, jó házmester-istent,

aki bizonnyal jobb és szelidebb,

mint földi kollégája, s csendesebb is.

Lám, ottan ül fenn égi trónusán.

Kápráztatóan sok a kapupénze,

kövér hasán egy irtó kapukulcs,

s körötte kedves, piszkos angyalocskák.

Kis konty kacérkodott a feje búbján,

s biz’isten, senki sem mondhatta szépnek,

és bár a tisztaság papnője volt,

minden mosdástól idegenkedett,

s egész lényével mintegy ezt tagadta.

De mégse ölte a szerelmi bőjt.

A megszorult diák szerelmi kosztját

képezte néha hónap végivel,

hogy az öreg nem küldte még a gázsit,

s a húszéves tagokban állhatatlan

tombolt az élet vad, csikói kedve.

Ilyenkor aztán este - s délben is -

a padláson, vagy hűvös félszer alján

a konyhalétől még mindíg csöpögve

előkerült a jutányos vicéné,

s a pásztoróra után ő köszönt még.

Éjjel pedig a kaput nyitogatta,

s álmatlan álmából búsan riadt,

és már előre viszketett a talpa,

hogy meg se rikkant még a csengetyű.

Lidércnyomás volt minden éjszakája.

Hiába nyílik néha csodaszépen

a kávéház ezüst virágival,

a koncertekkel, forró premiérrel

hiába, jaj hiába, ami szép,

a színes esték, a fekete árnyak,

színház utáni lomha kocsizörgés,

s a bársonyos, muzsikás, altató csend.

Neki az éj egy lázas berregés csak,

felrettenés, iszony és vacogás,

felkelni nyomba - hol a gyertya, lámpa? -

és kaffogó papucsba menni, menni,

félig aludva a hideg kövön;

egy végtelenség, ki a kapuig,

hol kék havon, dagadt, piros szemekkel,

fázó talpakkal, nyugtalan topognak

a gőzfürdőből hazatérő lumpok,

s sziszegve, káromkodva kotorásszák

szakadt zsebükből a bús kapupénzt.

Ki vette észre? Úgy-e senkise.

Ki szólott hozzá csendesen: ki vagy?

Ki kérdte tőle, hogy mikor bucsúzott,

mikor kiáltott sírva egy utolsó

jó éjszakát piszkos kis életének?

Ki nézett egyszer e fátylas szemekbe?

Én belenéztem e bús ablakokba,

melyek nem tükrözik, mi van belül,

az ablakok mögött, csend, háború-e,

csak tejszínűen derengnek reánk,

mint elhagyott házak vakablaka,

és akkor láttam őt, hogy megy előre,

fanyar közönnyel hogy lép lomha útján

a porral, a szeméttel, a piszokkal,

a kúttal, a seprőkkel összenőve,

míg elfelejti csendben a világot.

És elfelejti csendben önmagát.