A vídám természetű poéta

Sírhalmok! Gyász temető kertek

Melyek örökös setétség

S szívet borzasztó csendesség

Mostoha keblében hevertek,

Ti bús melankóliának

Setétes vőlgyei!

Hol szomorú múzsájának

Áldozott Hervey.

Itt az érzésnek minden neme

Még az élőben is meghal.

Füle csak csendességet hall,

A semmitől írtódzik szeme,

A ciprus a hold fényjénél

Árnyékát mutatja.

Egy sírból kitántorgott szél

Bágyadtan mozgatja.

Szörnyű környék! melyhez a lélek,

Fantáziáin repűlve,

Irtódzással megy s réműlve,

Félhóltan hátrál vissza vélek.

Szörnyű környék! kérkedj bátor

Bús lantú Youngoddal:

Isten hozzád, gyászos sátor!

Komor ángulusoddal.

Mások irtóztató énekkel

Bőgessék bús obojjokat

És siralmas nótájokat

Jajgassák keserves versekkel;

Kerítse szürke Hesperis

Gőzölgő fejeket:

Én nem óhajtom egyszer is

Követni ezeket.

Nékem inkább oly koszorú

Kösse felkent fejemet,

Melynek színe nem szomorú,

S múlatja a szebb nemet:

Ezt a vídámabb Múzsáknak,

A mosolygó Gráciáknak

Fűzzék öszve rózsaszínű ujjai,

Élesszék fel ambróziás csókjai.

Nem kell ciprus, mellyel Racint

Tisztelte Melpómene,

Apró viola s hiacint

Bár hajamon fénylene:

Apró és kék tőlcsérjei

Olyak, mint szépem szemei.

Ez kell nekem. - Homlokomat ne érje

Shakspeárnak akónitos fűzérje.

Így veszem fel víg lélekkel

Gyengén rezgő lantomat,

S majd kedvesem egy énekkel

Lelkesíti húromat.

Míg leng az estvéli szellő

Szárnyán egy nektárt lehellő

Rózsában a kis szerelmek megszállnak

És mennyei harmóniát csinálnak.

Szívünk elolvadt részeit

Élesztjük új dalokkal,

Pauzák únalmas ideit

Édesítjük csókokkal.

Ah! a híves esthajnalon

Így alszunk el egy szép dalon,

S énekünknek végső bágyadt szózatja

Az andalgó vidéket elaltatja.