A VIHAR.

Ha csendes a világ: fejem hol nyugtatom?

Mikor kél, merre tör zugó fuvallatom?

Időmet, útamat nem tudja senki sem...

Hanem váratlanúl, midőn felriadok:

Ki nem fárasztanak bércek, sivatagok,

S szárnyam a gondolat rohamával viszen.

Setétség fogja be jöttömre az eget,

Viz áradással, hegy omlással fenyeget,

S reng a föld, mintha el-mulnia kellene.

Mi bajod gyáva szív? Miért versz annyira?

Miért ellenem a meddő átok s ima;

Nem vagyok én a rom s kiirtás szelleme!

A kikelet, nyár s tél örök rendben jön el,

Sugárt hint a nap, az anyaföld szűl, növel,

Kutfejéről a gyors folyó alázajog;

Havaznak a felhők, majd esőt ejtenek,

Forró lávát szórnak a tűzhányó hegyek,

- Én is csak tisztemet végzem, mikép azok!

Mért a sirám s panasz, egy-két zöld lomb miatt,

Mivel romlása lőn s a fáról leszakadt,

Melyet véletlenül karom megragada?

Én a száraz s korhadt galyat tépem, töröm,

- Mely mint holt s éktelen tag állt a törzsökön, -

Hogy dúsabb légyen a fának virúlata.

Oh, hogy nem értitek: jöttöm miért vagyon!

Ha elhatalmazott már a szapora gyom,

S a heverő földnek sok undok férge nő!

Midőn, fenn a magas bérceknek tetején,

Nehéz köd és mérges párázat ül henyén,

S völgyben, lapályokon a hőség rekkenő!

Felfordult a tenger, ha kezem rácsapott,

Örvényt örvény nyel el, hab tornyosít habot -

De megbüzhödéstől ment a roppant elem;

És mig foly a vizen a háborús viszály,

Hallgasd meg jól, amit kiált: reá ne szállj,

Ha tán félsz, tán vagy a kormányra képtelen!

Az ember képzel és alkot, - fennállanak

Az ívek, oszlopok, a bástyák és falak,

S midőn megütközött müvében homlokom:

Eltűnik pompa, fény - s arról, hogy ott valék,

Beszél idomtalan, uratlan omladék...

Bölcs, ki sziklán épít, bolond, ki homokon!

Hadd járjak széjjel én! tartván itéletet

A bűnös álomban fekvő világ felett,

Melyet nem ébreszt más, csak a rátört veszély;

De mig egész világ, rosz s gyáva megijed:

Ösmerj fel engem, - és álld meg bátran helyed.

Légy éber, hű s igaz, - légy férfiú, - s ne félj!