A világ baja

Szép volna szép világod, Isten,

Csak egy hibája rontja meg,

Sokan hogy nem tudnak feledni

S mások mindent felejtenek.

Belépünk a fényes terembe

Urat fogunk mutatni ott

S előnkbe lép hitelezőnk, ki

Feledni, óh jaj, nem szokott.

Megyünk élvezni a tavasznak

Ezer hangú zöld édenét

S kisértetűl az elhagyott lány

Könyezve velünk szembe lép.

Megyünk a dícsvágy súlyos utján,

S vetélytársunk előnkbe áll;

Rég forralt bosszú terve utat,

Hogy megmarhasson, most talál.

De kérjünk balviszonyba esve

Védenctől hálaérzetet,

Ámulva látjuk, hogy biz ő már

Réges régente elfeledt.

Menjünk kisírni bánatunkat

A kedveshez - hisz rá bizánk

Üdvünket - ah, most nem fogadhat,

Várjunk mig sor kerül reánk.

Vagy a dicsvágy sikamlós útján

Gondoljuk, óv a jó barát,

Tán óvna is, de meg nem ismer,

Nem ösmeri csak önmagát.

Ha a hitelező, megunt lány,

Vetélytárs úgy felejtene,

Mint védencünk, mint jó barátunk,

Mint szűnk imádott kedvese;

Ha jó barát, védenc, ha kedves

Emlékben oly hűn tartana,

Mint a hitelező, megunt lány,

Vetélytárs nem felejt soha;

Szép volna szép világod, Isten!

S legszebb az lenne, úgy hiszem,

Sokan hogy nem tudnak feledni

S mások felednek hirtelen.