A VILÁG ÉS ÉN

Megvetésem és utálatomnak

Hitvány tárgya, ember a neved!

A természet söpredéke vagy te,

S nem király a természet felett.

A teremtés legutósó napján

Alkotott az isten tégedet,

Elfáradt már ekkor a munkában,

S így jelessé nem teremthetett.

Szeretélek téged egykor, s szívem

Veled hű szövetséget köte,

Megvetésem és utálatom lett

E szövetség kettős gyermeke;

Jól ismerlek, te nem érdemelsz mást,

Nem, mint megvetést s utálatot...

Szolgazsarnok! vagy nyalod más talpát,

Avvagy talpad mással nyalatod.

S azt hiszed tán, te nyomoru pára!

Mint te, én is olyan rab vagyok?

Azt hiszed, hogy én dicséretedre

Vagy gyalázatodra hallgatok?

Azt hiszed, hogy tettben és irásban

Engem aggódásnak férge rág,

És szorongva kérdezem magamban:

Mit fog erre szólni a világ?

Hidd, ha jónak látod; ámde tudd meg:

Én nem függök tőled semmiben,

Amily útat választott magának

Lelkem, rajta egyenest megyen.

És ha tetszik engem fölemelned,

Ám emelj föl, mint bálványodat;

Ha fölültetsz fejed tetejére,

Majd kirúgom szolgafogadat!