A VIRÁG

Mért, pogány tél, mért fogyasztod

Szép virágom kellemét,

Mért ereszted ép fejére

Az enyészet szellemét?

Szép sugáran nőtt, s arany szál

Fénylett ékes vállain,

S a szerelem mosolygása

Játszott édes ajkain.

A hajnallal ott piroslott

Rejtve déli hév elől,

A szelíd völgy hűs ölében

Rejtve vágyó szem elől.

Ott virágzott, zárva lévén

Dús, szemérmes kebele.

A hűség volt koronája,

Tiszta jóság gyökere.

Most elomlott - vagy csalódom?

Nem tél rontá kellemét,

Nem szakasztá szép fejére

Az enyészet szellemét.

Ah de nincs ő mégis itt már,

Eltünt, mint a fénysugár,

Gyorsan elveszett előlem,

Mint hegyekről a vizár.

Mert az ifju elszakasztá

Őt tavasznak reggelén,

És örömhajlékba messze

Vitte forró kebelén.

Eltünt ah, és koronája

Szép fejéről elmaradt:

Rám helyette kínos emlék

S holtig tartó bú szakadt.