A Virághegyen

Nem égbe-nyúló nagy havas,

felhőt csókoló Himalája –

Alig is hegy, – jóformán domb

és lassan felmegyek reája.

Lent nyüzsög, siet a világ,

mint fű közt futó sok-sok hangya –

halkan, finoman felszürődik

a fuvolázó pásztor hangja.

– Látod-e lent a tarka várost?

– Tudod-e, hogy emberek élnek?

– Tudod-e, hogy ott annyi könny van?

A nagy öreg fák így mesélnek.

Aztán könnyezem egy kicsit:

egy bokor ága szembe vágott...

Békés a cél: Virághegyen

szedek egy marék kék virágot.

Sohse jutok tán magasabbra –

– szívem valami ilyet érez, –

de a zaj mégis alattam van

és közelebb vagyok az Éghez.