A VIRÁGOK TÜNDÉRE.

A megifjult földnek határán,

A tündér, virági közt járván,

Derült esthajnal halk csendében

Kikérdezte őket gyengéden:

Mondjátok el kedves virágok

Mosolygó menny kegyelme rátok!

Kinek mi fáj? szivén mi gond van?

Ki mért eped csendes titokban?

Panaszkodjál, kérj, gyönge népem:

Öröm lesz meghallgatni nékem!

Szálas vetés alján kinyulva,

Alélt növény feküdt az utba;

Erőt vőn rajt a fájdalom már...

S imigy szólott a vadfolyondár:

Oh jó tündér vedd el szivemről

Vedd el gyötrő fájdalmimat!

Melyek kinoznak a kegyetlen,

Hütlen buzavirág miatt.

Szeretjük egymást, - s ő imigy szólt:

Mily szép az élet, édesem!

Jer, jer, sétáljunk egyet e kéjt

Mosolygó nyári reggelen!

Bejártuk aztán a vidéket;

Megnéztük a fénylő tavat;

Közel lakó barátainknak

Jó reggelt mondva az alatt.

Itt, nyájasan beszédbe állt a

Barátságos komló velünk;

Örültünk, hogy sok jó virággal

Mulathatunk, cseveghetünk.

Amott, a parlagrózsa hítt be,

Hogy lássuk szive örömét:

Kinek az éjjel egy mosolygó

Piros kis lánya születék.

És hazatérve monda társam:

Az idő olyan kellemes,

Játszunk bujósdit! hunyj te; aztán,

Ha hallod, hogy szabad: keress!

Én hunytam; ő bujt, én kerestem,

S ő, azt a csalfa kék fejét

Fel-felüté, meg visszahuzta;

Csalogatván hátrább, elébb.

Én kergetem lélekszakadva,

S amint megfogni akarom:

Helyette rút, szurós kalászfőt

Szorít keblemhez két karom...

Elfáradtam... nagy lőn a hőség...

S elvesztve már minden nyomot:

Alig hunyám könyűs szemem be,

Az álom mélyen elnyomott.

Kegyes tündér! most ébredek fel,

Midőn a nap régen lement,

Haza indulnék,... oly setét van...

S hol lelem fel a hütelent!?

Vigasztalódjál szép leánykám!

A tündér igy nyugtatta őt;

S gyöngéden két karjába tette

A pajkoskodó szeretőt.

Tartsd őt szorosan, tartsd ölelve,

Álmadban ugy, mint éberen!

Meglásd: nem hoz több bút fejedre,

S hozzád sohsem lesz hűtelen!

A tündérhölgy tovább lebegvén

A harmatos mezőn: felé

Bus panaszát, a sárga képü

Pitypang imígyen emelé:

Nem itt születtem, messze földről

Szakadtam, árva én, ide:

Testvéreim, tul a setétlő...

Bércen lakoznak, messzire!

Itt is jár szellő s harmat, a menny

Itt is fénnyel mosolyg reám;

De én mégis csak visszavágyom,

Mert mégis szebb az én hazám!

Ott a kies rét a patakkal,

Amely vizével itatott;

Ott vannak őseim, barátim,

Ott láttam én meg a napot...

Kegyes tündér! honvágy öl engem,

S megőszül bús fejem hamar...

Bárcsak feltépne s messzedobna

Egy szánakozó zivatar;

De én tudom: hogy itt halok meg!

Ah, bár csak édes magzatim

Repűlhetnének őseikhez,

A kedvező szél szárnyain!

Leányom! a tündér viszonza,

Miért e bánat, e panasz?

E föld oly kedves lesz idővel,

Amilyen kedves volt amaz.

Te itt maradsz, - de magzatidban

Legyen meg vágyad, örömed:

Szárnyat tüzök rájok, - s honodba

Őket mind visszaküldheted!

Mint annyi apró lég-hajósok

Az ég csendes szellőiben,

Őseidhez átevezhetnek

A messze kéklő bérceken.

A tündér nyugtató szaván, a

Pitypang vigasztalódva van;

Midőn a vadszegfű sohajt fel

Az út mellől fájdalmasan:

Bánatba van fejem borulva!

Halld jó tündér! történetem:

Te színes, illatos virágot

Adál kegyelmesen nekem.

Boldog valék! uj, uj kecsekkel

Ruházott a jó kikelet,

Gyöngéd szellő, nyájas pillangó

Csókolta arcom s keblemet.

Kóró vagyok most, -! szánni tud csak,

Ki bús beteg képemre néz...

Jó tündér, vedd el rólam a kint!

Mely gyász éltemnek oly nehéz!

A hangya erre járva egyszer,

Kiváncsian tekintve rám,

Dicsérgeté karcsú növésem,

Pirosló ajkam, zöld ruhám.

Én csak hallgattam és nevettem

Ezt a bohó kis állatot:

Ki engem ilyetén beszéddel

Mindennap meglátogatott.

De jötte sűrübb és beszéde

Merészebb lett szemlátomást;

Mig hévvel tartott lábaimnál

Hosszú szerelmi vallomást.

Oh szép virág! hajolj le hozzám,

Engedd csókolni kebledet!

Szeress...! légy boldog is, ha szép vagy...

Boldogtalan, ki nem szeret!

Fenyegetőzni kezde aztán,

- Folytatta a hervadt virág, -

Hogy megrohan, ha eltaszítom,

S gyökerestűl kidönt; kirág.

És végre mit mivel! Dühében

Felfut karcsú derekamon...

Ah, ki tudná hiven leirni

Félelmem és irtózatom...!?

Éles körmét keblembe vágta

S csókjával, tiszta ajkamat

Illette búján, a kegyetlen,

Gyönyörrel nézve kínomat. -

Egyszer, pusztító bánatomnak

Okát kérdé a hangyales;

- Kicsiny állat, mely a fövenyben

Lakik s élelmet ott keres. -

S kihallgatván a jó bogárka

Vigasztalólag így felelt:

Szegény virág, csak légy nyugodtan;

És bízd reám a szemtelent!

Aztán az úton, merre hozzám

A rút, félelmes hangya járt:

Egész éjjel dolgozni hallám

A jóindúlatú bogárt.

Lest ásott, - mely mint a folyondár

Tölcsére olyatén vala;

Szabályosan szaladva össze

A mély fenékig oldala.

Alján elrejtezett az állat,

Véknyan fedő fövény alatt, -

S jövén a hangya: a veremnek

Egyenesen neki szaladt.

Ahol meggördülvén alatta

Az ingatag homok-szemek:

Ő, a veszélyt hozó mélységbe

Hanyatt-homlok lehempereg.

Ott, mint a tigris, rárohanván

A hangyales megölte őt. -

Én ujjá lettem...! dult virágom

Elhullott és szebben kinőtt.

Boldog valék...! elhozta ismét

A pillangót uj kellemem;

A gyöngéd szellő nyájasabban

Ringatta karjain fejem.

De ah! rövid volt boldogságom,

A nyugtalanság visszatért;

Mely ismét elhervasztja, látom,

Megifjult éltem kellemét.

Az én oltalmazó bogárkám

Hirtelen megszárnyasodott

És elrepült...! ah, most ki véd meg?

Ha hangya jő, én meghalok!

Vigasztalódjál, jó leányom!

Felelt a tündérhölgy neki;

A rózsának kezem tövist ád,

S téged nem tudna védeni?

Én illatos, piros enyűvel

Kenem be termeted, nyakad;

Ha ellenséged ujra jönne:

E lépen ott vesz, ott ragad.

A tündértől oltalmat aztán

A bércek gyöngyvirága kért:

A rút ördögszekér esengett

Régóta már szerelmemért.

Mind hasztalan mondtam ki néki:

Hogy én őt nem szerethetem;

Undorító édeskedéssel

Keserité meg életem!

Addig boszantott, hogy miatta

Elhagytam a kies mezőt,

S lakást egy tószigetbe vettem,

De éltem jobban ott se tölt.

Mert üldözőm szünetlen ott állt,

Velem szemközt a part felett;

Közel már nem férhetve hozzám:

Bólingatott, integetett.

Ez úgy boszantott...! s nyugtalanná

Tevé egyhangú napjaim!

Gyakran álmodtam: hogy keresztűl

Gázolt a tó hullámain.

És a sziget ködös legében

Halovány és beteg valék;

Kétségbe kellett volna esnem:

Ha még, meg nem sajnál az ég;

De üldözőm sárgulni kezdett,

Beteg lőn s végre meghala.

S én visszatérvén a mezőre:

Boldog levék mint valaha.

Kiket oly rég láték, örömmel

Köszöntém a virágokat...

De ah! borzasztót kelle érnem:

Engem kisértet látogat...

A holt ördögszekér, ha szél fú,

Bősz tánccal ellenem rohan;

Száraz oldalbordája, csontja

Csörög, csattog borzalmasan...

Kegyelmes tündér! tőle ments meg!

És mond a hölgy: megmentelek!

Hol ékesen váltják fel egymást

Az enyhe völgy, a zöld hegyek:

Az erdőségben lesz lakásod,

Sürű bokor tövén, ahol

Zengő madárka rakja fészkét,

S a kísértet nem kóborol.

És a bércen, a bokrok alját

Többé elhagyni nem lehet!

De illatoddal messze szállhatsz

Betöltve földet és leget.

Most a szelíd démutka szóla:

Ah, én igen beteg vagyok!

Hol találok mély bánatomra

Enyhítő írt, gyógybalzsamot?

Hű kedvesem sirjába szálla,

S én, mint az üldözött futok;

De égető gyötrelmeimtől

Megmenekülni nem tudok.

Gyötrelmedtől, szegény leányom!

Hiába futsz, bércen, mezőn:

Még jobb, ha tárgyához közel vagy...

Menj -! s lakozzál a temetőn!

A tündér szóla gyöngéd ajkkal, -

Azonban meghasadt a hajnal,

S ő eltünék a lanyha szellőn:

De minden, amint mondta, meglőn:

Kedvesét a folyóka karja

Reá-folyván ölelve tartja;

S örömmel elmondhatja róla:

Hogy hűtelen nem volt azóta.

A pitypang boldog, - szállva messze

Léghajózó magzatja ezre.

Az enyves vadszegfűt a hangya

Kerűli, nem hogy megrohanja.

A bérci gyöngyvirág nem retteg

Jöttén zörgő kisérteteknek.

Démutka nem fut, benne mely ég:

Fájdalmától hogy megmenekjék;

Közel van inkább egyre hozzá:

A temetőkertben lakozván.