A visszhang

Ha nincsen oly kebel,

Mely visszazengené

Keservem, és e kín

Egésszét értené,

Szűm akkor a vadon

Bércéhez esdekel,

S keservem benne leg-

Kegyesb hivére lel.

Ki - hallgat engemet,

Viszonyzva sóhajim,

S az emberek között

Elértve lángjaim.

„Mi kín! mi gyötrelem!

Fagyasztja létemet,

Ah, ő kebled gyanánt,

Kövülve, nem szeret!”

„Szeret” repűl felém,

A kába hang, s enyész,

Ah, éltem édene

Borús neszében vész!

„Szerelmem - Dőre hang!

Visszhangra nem talál” -

„Talál!” kiált a bérc

Kinom sóhajinál.

E dőre képzelet

Virítja éltemet

És benne élek én:

Míg sírom eltemet.