A VISSZHANG.

A déli tengerpart fuvalmas

Szelíd tájékirúl,

Hol kék a menny s a föld örökké

Tavasz-színben virúl:

Két tündér vándorolt nyugotnak,

Mind-kettő szép, deli;

Örömtől zengenek nyomukban

A lég ösvényei.

Hang volt az egyik és utána

Ki könnyen lengve szállt:

Szép anyja Visszhangnak nevezte

Az ifjú szép leányt.

A lányka, anyja képe mása,

Járása és szava,

Egészen az volt, - tán ha gyengébb

És halványabb vala.

Utánok, hortyogó lován, a

Vihar közelgetett;

A mén sötét, lengő serénye

Borítván a leget;

Hogy a szülőtől elragadná

A kedves magzatot:

Földön és tengeren keresztűl

Utánok vágtatott.

Közel hallatszott már zugása,

Bár amelyet vere,

Feltűnni tisztán nem hagyá még

A pornak fellege.

A két vándor, hogy el ne vesszen,

- A vész rohan vadúl, -

Mély, bérci barlang rejtekében

Hallgatva meglapúl.

A vész előtör vad haraggal; -

A bérci büszke cser

Megroppan, - a sugár fenyőszál

Szilánkokban hever.

Kuszált a rét, ki van sodorva

Medréből a folyam;

Rom és inség marad nyomában,

Amerre elrohan.

S midőn jól elhaladt, csupán a vad

Zugása hallaték:

Kijött a hang, de gyermekét a

Barlangba hagyta még.

Készíte néki lágy mohágyat,

És arra fekteté;

Maga megnézni a dühös vészt,

Elsuhant kifelé.

De szólt még a barlangnyilásnál:

‘Leánykám, itt maradj!

Szavamra majd midőn kiáltok,

Rögtön viszhangot adj;

És tudd, ha nem hallasz kiáltást,

Hogy veszve már anyád;

És én tudom, hogy veszve vagy, ha

Választ ajkad nem ád!’

Elszállt a hang és öszvejárta

A bércet és mezőt;

S látván, hogy a vész messzeföldnek

Vidékin jár, üvölt:

Kiáltott - és saját szavánál

Nem hallott egyebet;

Ismét, meg ismét... s hangosabban,

De semmi felelet...!

‘Ah gyermekem, kedves leányom!

Miért hallgat szavad?

Meglesve a vész, rejtekedből

Kicsalt és elragadt!

Ah mért éljek nélküled én is...!’

Ím, visszatér a vész:

Szólt, s a vihar karjába futva,

Zokogva elenyész.

Viszhang, a barlang rejtekében

Ülvén addig magán,

Édesded, mély álom nyomá el

A szirt mohpamlagán.

De rögtön felrezzent ijedve...

És hosszan hallgata,

Mi volt ez? álmodott csupán? vagy

Hangnak zengő szava...?

De nem hallott mást a viharnál,

Amint zuhogva ment;

Az is lassan elhalva, - végre

Lőn szerte néma csend.

»Oh szólj anyám? e bús üregben

Ne hagyd el gyermeked;

Hagyj veszni véled a viharban...«

De hang nem érkezett.

S a tündérhölgy bús rejtekéből

Nem mer kiszállani;

Ott ül maig, - és várva anyját,

Nincsenek álmai.

S nehogy bus ajka válaszolni

Hangnak feledjen el:

Minden kiáltás szózatára

Gyöngéden megfelel.