A VITORLÁS CSIGA.

A tenger csendes... hullám és szelek

Üvöltve egymással nem küzdenek;

És színe, mint a fényes tűköré,

Ha zöldes fátyolt tartanak fölé.

Néhol fehérlik egy vékony fodor,

Mit a pajkoskodó szellő sodor;

Mint felborzolja a gyermekleány

Az alvó zsarnok fürtit, homlokán.

A tenger csendes... s a felűleten,

Egy kis teremtmény íme megjelen;

Kicsinyke gálya, orr, tat, oldalak,

Mind, mind a nagyhoz hasonlítanak.

Hat bambójával, evező gyanánt,

Barázdát a vizen haladva szánt;

Két kis fehér vitorláját pedig

A lágy fuvalmak tolják, lengetik.

És aminő gyorsan feltűnt előbb:

Most úgy bevon vitorlát, evezőt;

Együve hajtja kagyló-oldalát,

S alásülyeszti hirtelen magát.

A tenger csendes... síma tűkörén

A kicsi gálya ismét ott evez;

Megújul és múlik a jelenet...

A tengerek hajós csigája ez!

Régen régen, - midőn még a világ

Bűnben, nyomorban meg nem vénhedett,

Egy ifju járt a tenger partira,

Hosszan merengvén a habok felett.

Vajh, hol végződik a végetlen ár!

Minő világ van a túlpartokon?

Gondolta, és elhalt tekintete

Az alaktalan ködszín távolon.

Meglátja-é azt ember egykoron?

A bősz hullámokon ki jár, ha jár?

S lelke az eszme mélységébe halt,

Mint tengerbe az elfáradt madár.

Aléltság zsibbadt át idegzetén,

Bezárta égő, elfáradt szemét;

S most lelkében féléber képzelet

Lobbantá fel büvös szövétnekét.

Világánál belátott messzire...

Lelkének a part határt nem vetett;

És látott, - látott a víz közepén

Egy ezer színnel fénylő szigetet.

Bájos tündérhölgy állt a szigeten,

S édes mosolygással intett felé;

Felrezzent... s kinyitotta szemeit,

És a látványt ébren is úgy lelé.

Ragyogó sziget állt a tengeren,

S a bájos tündérhölgy is rajta volt;

Minden látszott, - halványabban habár,

Mint vékony fellegfátylon át a hold

Járt, járt az ifjú s űlt a part felett,

Szivét édes vágy s lángzó szerelem

Ragadta az intő tündér felé,

Ragadta át hullámon, szirteken.

Gyakorta szíve majd remélni mert,

S mit rögtön kétségbesve gondola:

Isten s vihar jár a vizek felett,

Halandó ember nem lép rá soha!

Egyszer, hogy mélán űlt a homokon,

S repűlő szárnyakon ábrándozott;

Busan tekintve a szigetre át:

Megrettent... a hölgyet nem látta ott.

Ah! mindez csak tündérálom talán!

Tengerjáték volt, vagy légtünemény!

S ím egy kicsiny teremtmény úsz felé,

A tenger megsimúlt felűletén.

Mi ez? minő csodás lény? él... halad...

Mi hajtja oly bizton a part felé?

Mi leng s fehérlik ott...? Az evezőt

S vitorlát még a nyelv nem ösmeré.

És majd a partig jött a kis hajós,

Megállt a bámuló ifjú előtt;

Vitorláit behúzta, felvoná,

Evezett, forgott, hogy szemlélje őt.

S bucsút intvén kis lobogóival,

Elvitorlázott ismét, merre jött!

De még sokszor megállt, intett, köszönt...

S - eltűnt a hullám-hajlások között. -

Az ifju látta és csodálkozék...

De a jelt lelke nem értette meg;

A tündér feltünék a szigeten,

S ugy tetszett, arca bús és csüggeteg.

Parthoz jött a csodás lény újolag,

S az ifju lelke nyugtalankodék;

Csodás rajongó eszme kínozá,

Mely élt már s nem birt megszületni még,

S midőn harmadszor jött a kis hajós:

A halvány arc rögtön lángot vetett;

Hah! tört ki hangja, felfedezve van!

És elrohant, miként a kergetett.

Napok mulának... és a habokon

Hársvitorláju durva bárka állt:

Az ifju benne égő arccal űlt,

S lázas gyönyörrel ringatá magát.

A tündérhölgy, a távol szigeten

Reményszinű fátyolt lebegtete;

De apja arca látszott távolabb,

Sötéten, mint a vihar fellege.

És tengerre szállt az első hajó;

Bátor hajós a szerelem, remény;

Az ifju bátran vitorlázik el,

S végre kiköt a csigák szigetén.

A találkozás első percei

Szép álomkép gyanánt repűltek el;

Az ajk egybe forrt, - együtt dobogott

A halhatatlan s halandó kebel.

A hölgy szív-álma, a meleg karok

Között szilárdabb alakot nyere;

S szegény halandót majd megölte a

Tündér szerelmének finom lege.

Az ifjunak, hogy széjjelnézni mert,

Fényes káprázat szállta meg szemét:

Látván millió forgó karikát,

Kék, lilaszínnel terjedezni szét.

Számlálhatatlan tündöklő csiga

Boríta bé körűl földet, vizet;

Ez a hely a csigák hazája volt

Fényöktől lángolt a víz és sziget.

Hol a bájos tündérleány lakott,

Csigákból volt a bűvös palota;

Négy tornyot, a varázslak szögletin

Négy óriásnagy csiga alkota.

- Virágok nyílnak a föld kebelén,

De kellemöknek el kell hullani;

Nem hervadnak meg a szines csigák,

A tenger tündérszép virágai.

És boldog a hölgy, övé akiért

Járt a vitorlás csiga képiben;

Az ifju boldog, - akiért epedt:

Szép tündérhölgye karjain pihen.

De itt a perc, s a lágy hullámokon

Repűl a boldog ifju újolag;

A száraz föld kékellő partjaig

Viszik hajóját a szellő, a hab.

És felkiáltott, a hullámokat

Egy büszke pillanattal mérve át:

Az ember úr lesz a tenger felett!

S járomba hajtja hánykodó nyakát!

Forró szerelme a fényes sziget

Félre vonván az ifju csónakost;

Tengerre szállt ismét; de a ladik

Előre nagy küzdéssel jára most.

A vitorlának nem volt jó szele;

Az evezőt megfogta valami:

Hajónyüg, amelybe zöld indáival

Szokta a tengert elborítani.

Hogy végezetre a szigetre ért

S elmondta, mennyi bajjal küzködött,

Imígy beszélt a tündérhölgy neki,

Édes szerelmi aggódás között:

Atyám munkája ez, szép kedvesem!

Atyám szivében van szörnyű harag

Szerelmünkért - s hogy csiga képiben

A hajózásra tanítottalak!

Nézd: e madár ember volt egykoron,

S a vakmerő szárnyat költött vala:

Hogy átröpűljön a nagy tengeren,

S lőn a viharnak jósló madara.

Egy más halandó gyors ménjére ült,

Mely úszott véle e sziget felé;

- Nézd: ott úszkál a kis tengeri ló, -

Ménjét alóla a víz elnyelé.

Buvárharangba ült a harmadik,

S kutatni a mélységbe szállt alá;

Ezt is, kisded csengetyü alakú

Csöngérré atyám elváltoztatá.

Atyám bűbájos és hatalma nagy...

Haragjától ah én úgy féltelek!

De most menj, menj gyorsan! mert észrevett...

Szavára már jőnek felhők, szelek.

Az ifju ment, és a vihar kitört,

De már uton nem érte csónakát;

Ki hűn szeret, mit bánja a vihart!

És ő harmadszor is hajóra szállt.

Vigan haladt szirt és mélység felett,

Közel volt már az ösmerős sziget;

A tündérhölgy látszott a part felől

Ki a kedves vendégre integet.

De zúdul a víz, - rendűl a ladik,

Az óriás kagyló reá csapott;

Nyitott teknőjét együve csuká,

S öszveroppantá a kis csónakot.

Az ifju sűlyed, - a tündér szorong...

Hajó, hajós merűl a víz alá;

De kedvesét egy perc alatt a hölgy

Hajóscsigává elváltoztatá.

Aztán sohajtott ajka csendesen:

Igy visszatérhet, igy megmentem őt...

De apja tudja, mit gondol s mivel,

És haragjában zordon képet ölt.

Nem mented őt meg így sem, gondolá,

A törpe emberfaj nem fér-e már

A szárazföld határin, hogy szeme

A nagy tengeren kémlelődve jár?

E vakmerő, - ki a nagy tengerek

Hatalmát megrontó titokra jött;

Ki romlatag ladikján legelőbb

Mert vitorlázni a habok fölött:

Örök hajós legyen! Hadd tartsa meg

Alakját a csigának, mit visel,

De a szárazt ne érje el soha,

Vesződvén örök tévelygésivel.

Igy szóla, és utána küldte a

Festő csigáknak űző seregét,

Hogy merre megy, körűlte a vizet

Fekete nedvvel befecskendenék.

S megy a kis gálya a sík tengeren,

Szinte elfárad, úgy evez, siet;

Várván: mikor merűl előtte fel

Az ösmerős part, a fényes sziget?

De a víz rögtön festékbarna lesz,

S rosz illatú a kis hajós körűl:

S ő, hogy menekjék üldözőitől,

Elsűlyed s távol ismét felmerűl.

Az átok megfogá: a part előtt

Irányt veszítve jár, kél, tévelyeg;

De a bűbájos, átkával magát

S a büszke tengert rontá, verte meg.

Az ember látta a hajóscsigát,

Csodálta s aztán elgondolkodott...

Kivágta végre a bérc fenyvesét,

S hozott a vízre bárkát, csónakot.

A rengeteg víz tulsó partjaig,

Vészben, viharban gyors hajója szállt;

Az ember úr lőn a tenger felett,

S járomba hajtá hánykodó nyakát.

A tenger csendes... hullám és szelek

Üvöltve egymással nem küzdenek.

Egy kis teremtmény íme megjelen

A csendes, síma víz-felűleten;

Hat bambójával evező gyanánt,

Barázdát a vizen haladva szánt;

Két lepkeszárny-vitorláját pedig

A gyenge szellők hajtják, lengetik.

És aminő gyorsan feltűnt előbb:

Most úgy bevon vitorlát, evezőt;

Elsűlyed... ismét megjelen... s evez.

A tengerek hajós csigája ez.