A’ Vízkórságos.

Annyira elterjedt Borosonn a’ vízi betegség,

hogy dagadó testét meg kellett végre csapolni.

Mind kiteríti tehát csapoló szerszámit előtte

a’ sürögő orvos, ‘s neki megy hordónyi hasának.

Ámde amaz kezeit szomorúan vissza taszítván,

elhívattya fiát ‘s illykép kezd szóllani hozzá:

«Nézd fiam! e’ szörnyű szerszámokot. A’ sok ivásnak

rettenetes követői ezek! Hosszabbka lehetne

életem e’ nélkűl. Most legjobb férjfi koromban

elhalok. E’ példát vedd jól szívedre. Iparkodgy

jobb nyomokonn, mint én, boldog vénségre kijutni.»

Többet akart más dolgok iránt még szóllani; ámde

a’ siető orvos ki akarván verni eszébűl

félénk gondolatit: «ha ki nem gyógyíttya vizébűl

a’ csapolás, úgymond, az Urat, még holta utánn is

mondgyon az Úr engem’ botorabbnak az ostoba lúdnál.»

‘S ezzel az orvosokot mind fel kezdette czitálni,

kik bizonyos szernek mondgyák a’ bőrvizek ellen

a’ csapolást, mellytűl soha meg sem halhat az ember.

Majd azutánn szomorú fia is biztatni akarta,

hogy csapolása utánn még szép vénségre kiérend;

ámde mihelyt czéllyát megsajdította szavának,

«ah! ne beszélly, kérlek, mondá mosolyogva viszontag

a’ beteg. Én tudom azt jobban. Soha sem vesz az ember

csapra egyéb hordót, hanem azt, melly szinte kifogyván

életadó folyadékaibúl, haldoklani készűl.»