A VÖLGY S A HEGY

Ha én hegy volnék! (sóhajtott a völgy)

Ha én hegy volnék! milyen isteni

A csillagok szomszédságábul

A nagyvilágra letekinteni.

Az a boldog hegy, ott uralkodik

Királyi széke dicső magasán,

Körűlövedzi hódolattal

Fejét a felhő tömjénfüst gyanánt.

A kelő nap, első sugáriból,

Tesz homlokára aranykoronát,

S a lemenő palástul adja

Rá végsugárainak bíborát,

Ha én hegy volnék! itt elbújva kell

Áttengenem homályos éltemet,

A szomszédig sem láthatok, s a

Szomszédból sem láthatnak engemet. -

Ha én völgy volnék! (sóhajtott a hegy)

Ha én völgy volnék! oh milyen rideg

Ez a magasság, e dicsőség,

Amelyet tőlem úgy irígylenek.

Engem talál az első napsugár

És az utósó is rajtam ragyog,

És mégis mindig olyan puszta

És mégis mindig oly hideg vagyok.

Pillangó, harmat, csalogány, virág...

Hiába hívom, egyik sem szeret,

S mi odalenn enyelgő szellő,

Az idefönn csatázó fergeteg.

Ha én völgy volnék! élnék ott alant

A nagyvilágtól mélyen rejtve el,

S cserélgetném a boldogságot

A szép tavasz kedves szülöttivel!