A VÖLGYHÖZ.

Gyász felettem, gyász körűlem,

Feltalálni enyhemet

Csendes árnyaidba jöttem.

Rejts el, oh völgy, engemet.

Bükkjeid sötét homályán

Búsan suttog a levél:

Ah te sejted, e kebelben

Mely emésztő bánat él.

Néma vagy, ha bús barátod,

Érzed mély gyötrelmeit;

Ha panaszt nyög, részvevőleg

Visszazenged sérveit.

Zajban élek mint ki boldog,

Mint kit biztat hű remény,

Senki nem gyanítja, mely kín

Ég e szívnek fenekén;

Senki nem, miként derűl fel

Kínról kínra hajnalom,

Csendes éji lámpa mellett

Mint viraszt a fájdalom.

Tiszta kék az ég felette,

Tiszta kék a láthatár,

Zeng a bérc, virít a róna,

Vígan zúg a csermelyár;

Ámde a tavasz virága

Énnekem nem illatoz:

Egy virágom volt - s hajh az most

Más kebelnek nyíladoz.

Engem éjfél zordonában

Űz a veszteségi kín,

Űz tetőkön, rengetegben

S bús magányid rejtekin.

Volna szárnyam, hogy röpűlnék

Túl a kínok tengerén,

Volna bár sebem halálos,

Hogy meghaltam volna én.