A VÖLGYI LAKOS

„Zöld fürtözettel

Feszül az égnek

A hegy tövéből

Egy hársfasor.

Alóla lassan

Zuhogva csermely

Szakad siralmas

Lakom felé;

Ott nyugszik ottan

Kél hajnalarcu

Tündér alakban

Vezér tüzem,

A szöghajú lány;

Szép, mint kelő nap,

S mint a lenyugvó

Olyan szelíd.

De mit tünődöm?

Nem tudja, vagy tán

Ha tudja, nem szán,

Hogy szenvedek.

Ah a futó szél

Elkapja szómat,

A hab könnyűmet -

De nem felé.

Nem jut fülébe

Keservem hangja,

Nem ér szivéhez,

Nyögő szivem.”

Ekkép panaszlá

Bús andalogva

A völgy lakója

Gyötrelmeit.

S haj! a futó szél

Elkapta hangját,

A hab könyűit,

De más felé.

A csermely árját

Tenger nyelé be,

A szél fuvalmát

Zugó vihar;

S most sírja mellett.

Bús zöngelemmel

Szél és patakzaj

Sohajtanak.