A vonaton

Zörögnek a lombok a puszta vidéken.

A reggeli szélbe dalolnak a fák.

Oly bús ez a hajnali dalzene nékem,

a mozdony a néma mezőn rohan át.

Habozva, remegve suhan haza lelkem,

itt szótalan alszik az élet, a lét.

Nyújtózva puhán a nagy éjjeli csendben

az ember, a kő, a virág oly alélt.

Hortyogva iramlik előre a mozdony,

a ködbe sivít remegő kebele,

ó látom, a kert, fasor ébredez otthon,

a fénykoszorús nap az égre kele.

Jó édesanyám hivogat, de hiában,

kimondva ezerszer is a nevemet.

Majd látva redőtelen és üres ágyam,

könnyezve susogja: mi messze lehet!

Még ott a pohár, miből a bucsun ittam,

még lábnyomom ott van az utcaporon,

még érezem ajkukat ajkamon s itt van!:

most főmet az ablaküvegre nyomom.

Könnyem megered patakokban ömölve

és érzem a lelkem oly árva, halott.

S zokogva tekintek az éji mezőkre,

hol már az örömteli munka zajog.

Jer gőzparipám, menekülj e világtól,

a nap nyila oly sebező, idegen.

Éjjel menekül tova szótlan a vándor

elhagyva lakát remegőn, hidegen.

Nem ismeri őt a virág, a mező itt

és senki sem érti meg erre baját;

legjobb, ha az éjbe, magába tünődik.

A reggeli szélbe dalolnak a fák...