A ZARÁNDOK.

Csendes völgy ölébe’ kit fed

E sötét kápolna itt?

Mért szemed kisírva, lyányka?

Mért ily búban arcaid?

«Nem fed, oh jámbor zarándok,

Senkit e kápolna itt,

Én könyörgök: fedje béke

A kedvesnek hamvait.»

Hol van kedvesed, leányka,

Mely sír halma rejti őt?

«Messze messze, hol virág nem

Illatozza a mezőt.

Puszta síkon zúg a szellő,

Szem nem lél vándornyomat:

Ott van sírja, oh zarándok!

A forró fövény alatt.

Itt sohajtok, itt könyörgöm:

Légyen álma nyúgalom,

S majd ha könnyeim kisírtam,

Enyhűl tán a fájdalom.»

Lyányka, lyányka, e nehéz bú

Elhervasztja éltedet,

Csillapítsd el aggodalmid,

Szűntesd e gyászkönnyeket.

Él a szent kereszt vitéze

Aki húnytát könnyezed,

Nézz szemembe - rám nem ismersz ?

Én vagyok hű kedvesed.

Élek még, a vad pogánykar

El nem olta engemet,

Visszajöttem, visszahoztam

Néked hű szerelmemet. -

«Ég, nagy ég! te vagy, szerelmem?

Akit évtől könnyezek,

Lelkem lelke! el nem olták

Élted a pogánykezek?

Ah mint dobban e szegény szív

Mint derűl fel bús szemem!

Fájdalom, ne ölj meg engem,

Itt van, itt van kedvesem!

Hála, néked a keresztfán,

Hála, hogy megóttad őt!

Szív! merűlj örömtengerbe,

Vissza, visszanyerted őt!»