A zászló-őr

Zúg az ostrom, dűl a bástya

Mind előre, feltarthatlan.

Gáttörő folyamként zúdúl

A honvéd, - míg a falon van.

Jobbra-balra hullnak társi,

Sok, mely elfolyt a szentelt vér.

Retteg minden, hogy kegyelmet,

Nem is oszt az, aki nem kér.

Nincs már mentség, nincs erő, mely

A győzelmet feltarthassa;

S kétségbeejtő és halálos

A vesztőknek gondolatja.

Elviharzott a sötét nap,

Győztes zászló leng a bástyán,

Szerte zeng győzelmi ének,

S mért szól mégis oly mogorván.

Némán jár a zászló mellett

Halvány arccal annak őre,

Melle vérzik, búsan eszmél

Hányat vittek temetőre. - -

S amint eszmél, amint vérzik,

A zajatlan éjszakában

Embert vél mozogni látni

Oldalvást egy csatornában.

Két alak jő most elébe,

Éhenholtan, kétségbesve

Kulcsolt kézzel térdre hullnak

Ily kérelmes szókat ejtve:

„Óh kegyelmezz, óh kegyelmezz,

Sorsunkat kezedbe rakjuk,

Rejtezénk, de az éhséget

Már tovább el nem bírhatjuk.”

S a honvéd legott elfordul,

Hogy ne lásson térden embert,

Kezd nagy mérgesen beszélni,

És keres, keres, tán fegyvert:

„Hát igy kelletett-e, úgymond,

Szedte-vette gyáva népe

Nyomorognotok, nem bízva

A magyar nagylelkűségbe!”

S a tarisznyából e szóra

Feltálalja, amije van,

Ellenének, s zászlójánál

Fel-le jár némán, nyugodtan.