A zengő szobor dala

A hajnal fénye rezzenésén

a puszta szobra hangot ad:

a hajnalt elaludni, ember!

nem resteled rest álmodat?

Ha későn ébredsz, fönn a nap már

és erős fénye szúr, vakít

s te meghökkenve dörzsölöd majd

sötéthez szokott szemeid.

„A gyáva faj, a törpe lelkek...”

Aludni ugye jólesik?

Ha alszanak nem kell mozogni

s hogy élnek, észre sem veszik.

Kelniök kell! Szavammal őket

felrázni akarom s tudom!

A hajnal harci trombitása

a lelki ébresztőt fuvom.

Kelniök kell, ébredniök kell!

mert mi, mert mi ébren vagyunk.

Haljon meg, ki aludni kiván:

a sírban majd békét hagyunk.

Ki lelkes állat, ne legyen kő,

Ki él, az éljen igazán,

Kin embertest az uniformis

ember legyen ma új csatán.

A gyáva faj, a törpe lelkek...

Nem tudják amit mi tudunk.

Míg ők a tegnapot alusszák,

mi a holnap felé futunk.

Új hajnal ví a régi éjjel

s a ma küzdelmükből terem

és bármilyen sötét az éjjel,

a hajnalé a győzelem!

Tornyomból hirdetem a hajnalt,

mert én is müezzim vagyok.

Magas a torony, messze látok

és lenn sok piszkot láthatok.

Készüljetek a nagymosásra!

ébredjetek rá szaporán!

Mert sok a szennyes, hí a munka

s az igazság sohsincs korán.

Tornyomból hirdetem a hajnalt

s látom fölbukni a napot

és hangosabban trombitálok

s azt hiszem, gyujtok, ragadok!

Nem nézem, jönnek-e utánam,

mert hátra nem nézek soha:

előre nézek és előttem

falakat bont a harsona