A zongora

Alig kerültem ki a gyárból, –

– Szép, fényes zengő zongora, –

Most itt állok a szoba sarkán

És sorsom olyan mostoha!

Billentyűimen éjjel-nappal

Két végzet-adta kéz cikáz,

S olyan szomorú, amit játszik,

Hogy sír az utca, sír a ház.

Lágy mollba-ringó dalok árja

Szívembe tép és fáj nekem! –

Dalolnom kell, mert ez a végzet,

Bárha akarom, bárha nem.

S míg zeng az ének, sír a nóta,

Merengő lelkem messze jár:

Tán jobb lett volna nem születni!...

Tán jobb is lenne halni már...

Vagy asztal, szekrény, kályha lenni;

Szív nélkül, néma, ostoba...

Jaj, lennék bármi, bármi inkább,

Mint zongora!...