Abból a kikötőből...

Abból a kikötőből, a tornácból, ahol

ifjúságomban az ifjúság madarai, lánykacagások

csapódtak a joviális fehérszin oszlopokhoz -

óh kövér nevető ház! akiből annyiszor

indultam szürke hajnalban; aludt még aranyos

Ilka néni; sápadt szinekkel, lengve intett búcsut a kert...

Kölcsön-kocsim előállt, kölcsön-bundám beült.

Küszöbről Miska bácsi küldött, korholt, kehült:

„Eredj ha nincs eszed már!” - S a csipős szürkeségben

mint égve felejtett lámpa, égtek még a makacs

lányszemek... Óh ha maradnék! De én már mentem, már mentem

át az alvó Szeremlén, szekcsői kompon át...

Balladásan János ostorral mutogatta a gólyát, a sast,

és hogy Kalocsa merre, vagy (mit tudom én!) Kakasd?

Duna még nyergeletlen, nem ült még rajta a hid.

Olykor jég közt, ladikkal, tudott csak átvinni a révész

s a különös álmok s remények titkos vontató-serege...

Mily más ez a vasút, hol ma kávém szürcsölöm!

S mily más bennem a lélek! utamban nincs öröm.

Nem uj remény vagy álom csábit már engemet,

csak emlékezetétől futok a réginek.

Mért is jöttem ide vissza? Tán hogy a szűk jelen,

mint mikor még jövő volt, ujra szép és nagy legyen:

de ahelyett a megnőtt mult lett kicsiny megint...

S a bús vonat velem mint uszó jégtábla ing

valami nagy jégzajlásban; házakat, életeket

torlódni láttam és tűnni mint a kisérteteket.

Hogy megtörpült a torony! milyen szűk lett a tér!

milyen roskadt a tornác! s a rég-látott lányszemek,

mint csillag, mely mogorva felhők között remeg,

öreg arcokból néztek... vagy elfeledt lámpafény,

lassan kialvó... Miska bácsit is láttam én

s karszékben Ilka nénit... sírtak és elhagytam őket

újra, mint idegen hajó két vén Robinzont egy puszta

szigeten, vagy mint a hajót, melyet már-már elnyel a tenger,

elhagyja valaki, az ingó jégtáblán tovauszva...