Abelard Heloishoz

Komor tolmáttsai a klastromi szentségnek!

Bús ellenségei a vídám kedvességnek!

Mi haszna győztetek gyarló értelemben,

Ha égek, ha erőt nem vésztek tüzemen?

A Vallás nem de nem fő boldogságra mútat?

Ah! Heloisom nyit tsak nékem a’ra útat.

Hagyd lássák szemeim siralmas rendeit...

Hűsége zálogát, szerelme titkait...

Egek! nyugalmomat minden vonása dúlja,

S ez új ostrom neme a hajdanit fel-múlja...

De új veszélyt hoznod fejemre mért kellett?

Köztem s az Ég között haboznod hogy lehet?

Hát idegen tüzhet nevelsz? s az Ég dühében,

Thrónust emelt az Ég hívemnek kebelében?

Ti az ál-kegyesség komoly mesterei!

A vidám kedvesség bús ellenségei!

Félre! bámúlásra vonjátok lelkemet:

De jaj! nem tudjátok meg-adni tsendemet.

Tí bús Igazságok! boldogságra mútat

A Vallás, és a’ra Helois nyit útat.

Hagyd lássák szemeim gyászos vonásait,

Hívsége zálogát, szerelme titkait...

Egek! minden sora zavarja nyugtomat,

Lelkemet meg-rázza, s lobbantja lángomat...

De! mért kellett új jajt bús fejemre hoznod?

Az Ég s Abelárd köztt hogy lehet haboznod?

Hát idegen lángra gyúladtál? s mérgében

Az Ég emelt thrónust Helois szívében?

Méltatlan bánatod zavarja tsendedet?

S indúlatod hevét haladja szégyened?

Mit? szégyen vonna gyászt lelkednek nyúgalmára?

O el-enyészik ő a szerelem szavára!

Te, ki a bűnnek tsak nevét is retteged,

Te állítsd véteknek szabad szerelmedet?

Az Ég törvénnyeit nem ember-vérrel írja,

Nem tiltja, szívedet hogy véle más ne bírja.

E szép ösztönt beléd nem de nem ő oltá?

S ártatlan tüzedet véteknek tartaná?

Kérdezd önn-szívedet: s a bús kétség el-tűnik;

Ha bűn a szerelem, már a Virtus meg-szűnik.

El-bomlik a világ roppant épűlete

Mihelyt a szeretet nem lészen ingere.

Azon mulatozás, azon szent ölelések,

Azonn öröm-könnyek, s azon nagy érezések:

A véges állatnak eggy fő tisztét teszik,

S ama végetlen Jót édessen érdeklik.

Bánatos szemérmed dúlja nyugalmodat?

S a szégyen-érzése haladja lángodat?

Mit? a szégyen vonna lelked nyúgalmára

Gyász-ködöt? el-tűnik az Amor szavára.

Istened, törvényjét bátor vérrel írja,

Nem tíltja, hogy szíved véle más ne bírja.

Ő a gyönyörűség, ő az öröm Attya

Ki hidje, hogy Amort véteknek tarthatja?

Tsak szívedet kérdezd, s kétséged el-tűnik;

Ha bűn a szerelem, a Virtus meg-szűnik

Fussd-bé szemeiddel a nagy Természetet:

Eggy inger nógatja jóra - a szeretet.

Azon gyönyörűség, azon nagy érzések,

Azon örömkönnyek, azon ölelések:

A véges teremtés leg-főbb áldozatja,

S a végtelen szívet kellemesen hatja.

Ne hidd az ellen-részt! vetkezzd-le babonádot!

Elég, ha én benned, te bennem őt imádod.

Úgy van; o lelkemnek boldogtalan fele!

Még égek, még lobog dühös lángom heve.

Azon gyanított bűn, melly tsüggedt kebled marja,

Táplálja tüzemet, s nyugalmomat zavarja

Bár félig a halál le-tépte kellemim:

Szerelmet lángolnak bé-süllyedt szemeim;

Bár bóldogságomat végzésem fel-forgatta:

Dühös szeretetem tüzét el-nem olthatta.

Nem zár-ki szívemből a szentek szente is;

Ez ellened mind tsak erőtelen pais.

Heába száll alá szerelmesed szavára

A Mindenttehető az Égből az oltárra:

El-ázott szemeim Heloist képzelik,

Fel-szentelt kezeim Heloist emelik!

Töményem néked gyúl, tiéid sóhajtásim,

Téged kiáltana el-fojtott jajgatásim.

Helios! vetkezd-le babonás hitedet!

Én benned, Te bennem imádd Istenedet.

Úgy vagyon; o lelkem boldogtalan fele!

Égek, s kínjaim köztt véled szívem tele.

Azon színlett vétek, melly kebledet marja,

Neveli lángomat, és tsendemet zavarja

Le-tépte a halál félig kellememet:

S Amor lángoltatja még most is szememet

Boldogságom a bús végzés fel-forgatta,

S dühös szerelmemnek tüzét nem olthatta.

Te lebegsz előttem, s a szentek szentében

Helois parantsol Abelárd szívében.

A Mindenttehető kedvesed szavára

Híjába száll alá Mennyből az oltárra:

Heloist képzelik el-ázott szemeim.

Heloist emelik fel-szentelt kezeim.

Néked gyúl töményem, tiéd sóhajtásom -

Te hozzád intézem néma jajgatásom;

S majd a némúlt község ha szent tűznek buzdúl:

Hozzád sír Abelárd, s előtted le-borúl -

O értz bilintsei boldogtalan tüzemnek!

Némúl az Ég hallván szavát a szerelemnek.

Te, ki rám egyedűl mérted végzésimet,

Tekíntsd kínjaimat, s botsásd-meg vétkemet!

Tám áldja nevedet Plutó setét országa?

Dühöm természeti határin által-hága;

Az indúlat hartzol bontatlanúl velem;

Ah! nem élet - lassu halál bús lételem...

Óh szánj-meg! és intézd rám haragodnak ívét!...

Vagy Istenként bosszúld saját kezednek mívét:

Te szólltál, és ezer roppant világokat

Hozott-ki semmiből mindenható szavad:

Hajtsd hozzám füledet! nem vágyok új tsudára,

Add-meg kérésemet! nézz szívem fájdalmára!

Térítsd-meg nyugtomat, tépd-el kötelimet!

S tenéked szentelem magános éltemet...

S mikor némúl a nép szent tűznek buzdúlva,

Hozzád sírok, téged áldlak le-borúlva...

Bonthatatlan lántzok! hatalmas szerelem!

Az Ég hallgat, szóllván az Indúlat velem.

Te, ki reám mérted gyászos végzésemet,

Tekéntsd kínjaimat, s botsásd-meg vétkemet!

Tám áldja nevedet a hóltak országa?

Dühöm a Természet határain túl hága:

Bontatlanúl hartzol az indúlat velem;

Ah! nem élet - lassú halál bús lételem.

O szánj-meg, és intézd rám haragod ívét!...

Vagy Istenként bosszúld kezed gyarló mívét;

Te szólltál, s a világ roppant épűlete

A bús semmiségnek örök véget vete.

Add-meg, amit kérek! nézzd szívem fájdalmát!

Nem múlja kérésem az Egek hatalmát:

Add-vissza mentségem, tépd-el bilintsemet:

S Te néked szentelem magános éltemet...

Mit szóllok? ah inkább szerelmem új hevébe

Ájúlva omlok majd a síró szép ölébe...

A vérengző halál jobb, tépjen semmivé,

Hogy sem mint szívemet tehessd hitetlenné...

Így telnek napjai siralmas életemnek!

A sors karjaiból ki-fejtvén kegyesemnek.

Rejtekben húrtzolom magános éltemet,

S tsak szívemben fojtom titkos keservimet.

Miként ha tűz lobbant a földnek bús gyomrában

Rekedt dörgésekkel ropog setét honnjában,

Még végre, el-fojtván tulajdon lángjai,

Annyának méhében koporsóját leli.

Óh szép! akár hová térek tekéntetemmel

Új jajt, új bánatot fedek-fel bús szememmel.

Enyhét a’ban lelem bal-végezésimnek,

Hogy kormányját fogom gyászos lak-hellyünknek.

Helois! ah inkább új lángom hevébe

Ájulva borúlok lábaid elébe...

A kegyetlen halál jobb, semmivé tegyen,

Hogy sem mint újra szűlt szívem másé legyen...

Helois! így folynak névtelen kínjaim

Között nálad nélkűl szomorú napjaim.

Egyedűl, el-rejtve húzom bús éltemet,

S tsak szívemben fojtom titkos keservemet.

Mint mikor tűz lobban a föld mélly gyomrában,

Meg-rekedt dörgéssel ropog bús honnjában,

Még végre tulajdon lángjának prédáúl

Lágy, meleg párával fel-gőzölög, s el-múl.

Akár merre térnek bánatos szemeim,

Úgy láttzik, újúlnak halálos sebeim.

Siralmas végzésem enyhét a’ban lelem,

Hogy gyászos lak-helyünk kormányját viselem.

Ártatlan sergemet fogom kemény igába,

S édes vétkeimért jármot vetek nyakába.

Méltatlan társaim rab-lántz alatt nyögnek:

Enyém Amor, s a bűn, s ők vélem szenvednek.

Halvány ajakikon a bánat mélly vonása

Meg-búsúlt szívemben új örömek forrása.

Tekéntve társaim boldogtalan sergét

S ah! tsak így oszlatom búm gyászos fellegét.

De ah! hová hová ragad békétlenségem?

Ki hidje, hogy eddig terjed kegyetlenségem?

Tanúm a szerelem! ha tehetős volnék:

Fel-törném hitemet, s ajakidon függnék.

S hol vétkem? s szívemenn e rab-lántzok mit vésznek?

Ah! eggy szájamra forrt tsókoddal fel-nem tésznek?

Hogy karjaid közzűl a végzés ki-fejtett,

A klastrom nyújthatott tsak menedék-helyet.

Foglyaim kegyetlen járom alá vetem,

S édes vétkeimet ő bennek bűntetem:

A klastromi Virtus rab-szíjjára fűzöm,

S bűnömért bosszúmat társaimon űzöm.

Hervadt artzajikon a bú mélly vonása

Meg-búsúlt szívemben új öröm forrása.

Tekintvén illy társak nyomorúlt seregét,

S ah! tsak így oszlatom búm gyászos fellegét.

Helois! mire vitt siralmas kétségem!

Ki hidte, hogy eddig terjed dühösségem?

Tanúm a szerelem! ha tehetős volnék,

Rab-lántzot, meg-válva tőled, nem hurtzolnék.

S hol vétkem? s e békók szívemen mit vésznek?

Ah! eggy szájamra forrt tsókkal fel-nem-tésznek.

De, hogy bírtokodból a Sors ki-forgatott,

Menedék-helyt az Ég egyedűl adhatott.

Karjaimon könnyed, vesztemnek vádja húllna,

És a kegyetlen Sors jobb végre nem fordúlna.

Talám, úgy képzelém, távúl a Kedvestől

Könnyen meg-feledél bús veszteségemről;

Nem terjedt annyira a Tehetős hatalma:

El-rablá szívemet, s meg-nem-jött nyúgodalma.

Mosolygó kellemi a szép Természetnek

Tsak számát nevelik sok szenvedésimnek.

A leg-szebb tárgyak is tsak kedvem komorítják;

S vonzó ketseiket gyász-felleggel borítják.

A nap, kit meg-előz forrása könnyemnek,

Nem éri, el-nyugván, végét keservimnek.

A pázintos mező, a friss liget homályja,

A völgyek gyöngyei, a hűs folyam kristályja,

A ki-derűlt napnak vídám tekéntete:

Új öldöklő gondok, s új könnyek kút-feje.

Karjaimon könnyed, károm vádja, húllna,

De gyilkos végzésem jobbra nem fordúlna:

Karjaidból önnként lépvén e fogságba

Talám, úgy reménylém, lépek bátorságba.

Annyira nem terjedtt az Egek hatalma;

Szívem el-rabolták, de hol nyúgodalma?

Az újúlt Természet vonzó kiessége

Előttem eggy puszta borzasztó térsége.

A leg-szebb tárgyakon tsak kedvem komorúl,

S a szépség körűltem gyász-fellegbe borúl,

A nap, kit meg-előz könyjeim hullása,

Nem száll-le, hogy szemem el-ázva ne lássa.

A mosolygó térség, a liget homályja,

Az illatos pázint, a folyam kristályja:

A ki-derűlt Egek vídám ragyogása:

Új kínok kút-feje, új könnyek forrása.

Gyakran mohos barlang kietlen üregében

Síránkozom titkonn a gyásznak éjjelében.

Útálva hurtzolom gyilkos rab-lántzaim;

Irtóznak a naptól el-ázott szemeim.

El-rejtve, s egyedűl téged nyög árva szívem,

S jaj-szómra, úgy tettszik, jajjal felelget hívem.

A szomorú Eccho, fájlalva vesztemet,

Sírván emlegeti hosszú keservimet;

S a kő-szírt óldalán hangjával játtzodozva

Heloist, Heloist jajgatja riadozva.

A nap le-nyúgodott, az éj már lepett:

Amor vígyáz, lelkem Heloisért eped.

És ollykor függeni képzellek ajakimról,

S vígann emlékezem ki-állott jajjaimról,

Az el-múlt éjjel is, hogy Álom meg-hozott,

El-bádjadt kedvesed karjaidon nyugodt.

Gyakran ijedelmes barlangok ürege

Rejtekem; ott titkol az éj bús fellege.

Útálattal nézem e kínos fogságot,

Kerűlik szemeim a szép nap-világot.

Heloist kiáltok, s búslakodó szívem

Jajjára, úgy láttszik, jajjal felel hívem.

A bánatos Eccho fájlalva könnyeim

Sírva mondja-vissza hosszú keserveim;

S fülem bús hangjával szűnetlen szaggatva,

Heloist, Heloist riadoz jajgatva...

A nap le-nyúgodott, az éj már meg-lepett:

Amor vígyáz, lelkem Heloisért eped.

S ollykor bírtokomban képzelem kintsemet,

S vígadok, s felejtem kínos végzésemet.

Az éjjel is, Álom el-hintve mákjait

Karjaimba ölté őlelő karjait.

Itt el-ragadtatván le-omlok kebeledbe,

S Te életet lehellsz újúló kedvesedbe...

Édes tsalatkozás!... kedv-le-verő nap-fény!

El-tűnnek álmaim: s el-fojt a bú-örvény;

Átkot kiált nyelvem varázló kellemednek,

Ez törlé könnyeit, s ez ontja kedvesednek.

De mit emlegetem gyilkos végzésemet?

Mit vérzem hasztalan új sebbel szívedet?

Menj-vissza életünknek leg-szebb pillantatjára:

Midőn meg-hódoltál a szerelem szavára.

A vídám Est-hajnal tsillámló fény hintett,

Lágy szellő múlatá a tsendes ligetet.

Kezembe fűztelek gyengéded öleléssel,

Követted a Vezért, bádjadt nyögdétseléssel.

Lángoltak szemeim s az édes könny-tseppek

Igéző ajkidról keblembe görgöttek.

Rá borúlék-édes ájulásba esett

Lelkem tsókra hevűlt ajakin repesett...

Ó édes tsalódás! ó nap gyilkos fényje!

El-űzöd az álmot, s el-fojt búm örvényje;

Átkozom hódító szépséged ketseit;

Ők törlék - s ők ontják Abelárd könnyeit...

De mit festem én itt fekete színekkel

Búmat? mit szaggatom szíved új sebekkel?

Említsd inkább azon bóldog pillantatot,...

Hol Amor szerelmem tzéljára juttatott.

A derűlt Est-hajnal tsillámló fényjében

Nyugati szél játtzott ligetünk tsendében.

Reszketve intézték lassú lépésedet

Kezeim, sóhajtás emelte mellyedet.

Szerelmet lángoltak kedvesed szemei,

Kebledbe görgöttek örömed könnyei.

Ölembe zártalak, s eggy névtelen szemérem,

Artzádra le-festé, hogy boldog tzélom érem.

Ó édes érezés! ó boldog éjszaka!

Meg-ejtett szívedben Abelárd győz vala.

Héjába vádola ártatlan rebegésed,

Amor meg-siketűlt, s nem hallá esdeklésed.

Majd kőltsön ízlelvén szerelmünk javait,

Értted meg-tapodám az Ég törvényjeit...

Kedves! ha szívedet szívemre zárolhatnád,

Múlt bóldogságomat talám még fel-hozhatnád.

Ajakidon függvén újúlna életem,

Ollykor tsudát is tész az égő szerelem.

S karjaimon nyugván tűndéres képzelésid.

El-oszlatnák ollykor fájdalmas érezésid.

Úgy de az Ég hellyben nem hagyja tettemet!...

El-tépem lántzait, s fel-bontom hitemet.

Öledbe rándúlék, s eggy titkos szemérem

Ajakidra festé, hogy tzélom el-érem.

Héjába vádola lassú rebegésed,

Amor nem hallgatá epedő nyögésed.

Mi boldog érzések! ah jut még eszedbe?

Abelárd győz vala meg-ejtett szívedbe.

Majd el-ragadtatván ölelő karjaid

Között meg-tapodám az Ég hagyásait.

Kedves! ha szívedet szívemre zárolnád,

Kínos veszteségem talám ki-pótolnád.

Eggy mosolygásodra éltem meg-újúlna:

Amor mindenható, s Természetet múlna.

Leg-alább karjaim köztt tündérképzésid

Édes tsalódással kevernék érzésid.

Úgy de az Ég helyben nem hagyja tettemet!...

Le-rázom a jármot, s fel-bontom hitemet.

Tőled függ egyedűl bal, vagy jobb végezésem,

Szeress: és Virtusnak nézem meg-tévedésem.

Heloisom kiált, Heloist követem,

Indúlok - s karjain fel-jő el-húnyt tsendem.

S ki nyöghessen tovább a Végezés törében?

A kéntelen Virtus siralmas lak-helyében.

E gyilkos lántzokról tovább ki-függene?

Nintsen rab-szíj alatt a Virtusnak helye.

Sem Ég, sem főld erőt szerelememen nem vészen,

Káromkodó!... e bűn előttem virtus lészen.

Meg-látlak lak-helye a búsúlt Szépeknek,

Saját kezem míve, kormányja hívemnek!

Hol a fogoly Virtus kedvét a’ban találja,

Hogy a vétek zoldját ártatlanúl ki-álja.

Indúlok, hogy eggyütt válaljam terhedet,

Eggyütt igazgassam gyarló szűzeidet.

Egyedül Te fogod fel-hozni nyugtomat,

Ha szeretsz, szabadnak ítélem lángomat.

Heloisom kiált, indúlok szavára,

Hagyd dőljek újjolag ölelő karjára!...

Meddig kell még nyögnöm a Végzés törében?

A kéntelen Virtus gyilkos lak-helyében;

S e kínos fogságot tovább ki viselje?

Rab-szíj alatt nintsen a Virtusnak hellye.

Sem Ég, sem főld erőt lángomon nem vészen.

Vétkes Amor!... vétked előttem szent lészen.

Meg-látlak bús lak-hely! kezem alkotmányja.

Érettem epedő kedvesem kormányja!

Hol a fogoly Virtus kedvét a’ban leli,

Hogy a vétek súlyos békóit viseli.

Indúlok, hogy eggyütt válaljam terhedet,

Eggyütt igazgassam ártatlan sergedet.

S a színlett Virtusnak vezéreljem nyomába

S ártatlanúl fogjam nem érdemlett igába.

S itt, hol a bú mindent mélly gyászba temete,

Leg-ottan fel-derűl boldogságunk ege.

Tündér képek! meddig fogtok még játtzodtatni?

Vágyakodásimat ki-fogja meg-nyugtatni?

Én járúlnék oda, hol vonzó kellemid

Új jajjal halmoznák lelkem keserveit?

A síró Szép velem bontatlanúl hartzolna,

És a győzedelem részemre nem hajólna.

Siralmas éltemet búslongva tőlteném,

S karjaidonn enyhét lángomnak nem lelném.

Ki szán-meg? ki véend részt szívem fájdalmában?

Kinek bús léte is elég tehér magában?

Irtózva távoznál te is a kedvestől

S a sírba rejteznél borzasztó lelkemtől.

S vezessem a komor kegyesség útjára,

S fűzzem az ál-virtus kedvelt rab-szíjjára.

S itt, hol a fekete bú vastag fellege

Hembereg, fel-derűl boldogságunk ege.

Tűndér képek! meddig fogtok még kínozni?

Ki fogja vágyásim mívelésbe hozni?

Én járúljak oda, hol vonzó ketseid

Új jajjal halmoznák lelkem keserveit?

A búslongó Szépség szűnet nélkűl vína,

S vesztem siettető viadalra hína.

Boldogtalan éltem siralommal telne,

Égnék értted, s lángom enyhűlést nem lelne.

Ki szánná sorsomat? ki gyászolna velem,

Kinek élte teréh, s önnléte gyötrelem?...

Te magad írtózva távoznál-el tőlem,

S az el-nyelő sírba rejteznél előlem.

Nem szoktak gyűjteni méhetskék száraz ágon,

Sem hólt líliomon, sem le-vertt mák-virágon.

A réműlt pásztorné kerüli a szirtot,

Hol a búsúlt mennykő előtte le-tsapott.

Oda van mindenem!... tündér reményim félre!

A sír öblében vár sok szenvedésim bére.

Felejtsd-el Amornak szerentsétlen rabját,

S már nem szerelmesed, szerelmesed hamvát.

El-múltak jussaim szívednek bírtokára.

Ha nints a szerető, ki hint tsókot hamvára?

Fogadd-el Abelárd utólsó szavait:

Én mégyek - Te imádd az Ég végzéseit.

Nyújtsd-bé áldozatúl sámolyján Istenednek

El-hervadt ékeit varázló kellemednek.

Nem gyűjt a méhetske hólt líliom-ágon,

Sem a hervadt rózán, sem a le-vertt mákon.

A réműlt juhászné dellyest nem nyugszik ott,

Hol eggyszer a bosszú mennyköve le-tsapott.

Oda minden!... álnok reménység álj félre!

Indúlok - a sírban vár kínjaim bére

Felejtsd-el örökre Amor nyomorékát,

S már nem Abelárdot, Abelárd árnyékát,

Fagylalt szívem hozzád el-veszté jussait;

Ha nints a szerelmes, öleljük hamvait?

Fogadd-el Abelárd utólsó szavait:

Megyek... az Isten szóll... imádd hagyásait.

Ott sirasd sámolyján hervadni ketseid,

Ott áldozd az Égnek ártatlan könnyeid.

Elég, ha majd, midőn vég-órád közelít,

Eggy bádjadt sóhajtás enyémnek bizonyít.

Nékem elég, ha majd el-jövén bús véged,

Eggy bádjadt sóhajtás enyímnek vall téged.