Ábrándjaim, ti...

Ábrándjaim, ti lángoló rakéták,

repüljetek az éjszakába szét

és húzzatok fénysávot gyászmezén át!

Hisz oly sötét, kietlen így a lét,

és más világosság nem kell ma nékem -

Cikázzatok, mint hajdanába, rég.

A hír fagyos sugárát összetépem,

derítsd te föl, borongó éjszakám:

szétpattanó tűzbimbóm, fényes ékem!

Gyöngyös sugárzást ontsatok ma rám,

ragyogjatok, mint száz izzó csodás nap,

s szikrás korommal bukjatok alám.

Míg vázatok tünékeny lángolást ad,

csak álmodom, és nem törődöm én,

hogy ott hevertek majd a porba másnap...

Sötét az éj, de lángár gyúl fölém,

foszoljatok pompásan semmivé hát

a végtelen sötétség zord ölén,

Ábrándjaim, ti lángszinű rakéták!