ÁBRÁNDOS FIÚ

A milliókat átöleltem,

Átkarolám a végtelent;

Ragyogó fényben, égdörejben

Éreztem az örök jelent.

Föllengő, óriás szivemmel

Csak üdvöd szomjuhoztam, Ember!

Bántottak s én szerettem őket,

Hímeztem álmát a jövőnek.

De szóltak ők s gúny lobogott szemökbe:

“Amért rajongsz: hiú;

Bolond vagy, és az is léssz mindörökre

Ábrándaiddal, jó fiú!”

Koszorút fontam dalaimból

És álmaimból főm köré;

És dal fakadt, virág a sírból,

Szivem vérével öntözé.

Mártírszivemmel a kereszten

Világ szivét, Istent kerestem.

Túláradó, eszményi vágyban

Embert emberré tenni vágytam.

És szóltak ők haraggal messze lökve:

“Merész álmod hiú;

Légy átkozott és számüzött örökre,

Pusztulj, te vakmerő fiú!”

De én azért most is rajongok

S átölelem a végtelent,

Felhőzik lelkem égi gondon,

Agyam lángképeket teremt;

Bántottak s én szerettem őket,

Látom szent árnyát a jövőnek.

Embert szabaddá tenni vágyom,

Meglátni Istent hőn kivánom.

S legyen, miért szivem lángokra lobbant,

Törekvésem hiú:

Rajongok, álmodom s leszek, ki voltam,

A régi ábrándos fiú.