ADÓS, FIZESS!

A dülőben és a mezőn

A magvető jár csüggedőn,

Oda amit vetett, kapált;

Elverte a jég a határt!

Munka olcsó, kenyér drága,

Nagy a szegény szorultsága!

Magának sincs, ki adna tán,

Zörget gazdag s pap ajtaján

Dologra, újra venne fel,

Kevés, ki most megemberel

Gyámoltalant, szegénykedőt...

Okúl vetvén a szűk időt.

De a szomszéd mégis csak ad,

S bár egy után négy a kamat:

Valamicskét könnyít fején

Ez a gyilkos jótétemény.

Hanem, már nem birván sehogy,

Terhével a szegény lerogy!

Ágyba esik, halálra vál...

Ejh, milyen jó az a halál!

Mely nehezűl az emberen:

Gondot, tehert az elveszen.

De inkább élj kelletlenűl,

Mint állják kórágyad körűl

Bús özvegyed, sok magzatod,

Akikre a nyomort hagyod!

Szegény beteg, beh érzi ezt...!

S ímé, hogy napja szállni kezd:

- Dele sem volt nagyon kies, -

Jön a szomszéd: adós, fizess!

Fizet is ő, - de nem neki, -

Halál zsoldját lefizeti!

Elment a holt, gondot nem oszt,

Eddig csak megvoltak, de most...!

Támasz nélkűl bedől a ház;

Inség, bánat kit elgyaláz:

Az özvegy kis cselédivel

Busong, jajong, mást sem mivel.

Orcája még könytől vizes,

S jön a szomszéd: adós, fizess!

Fizetne is, de hol vegye!?

Gyász élténél nincs egyebe, -

Rúdon a holt avultja lóg,

Megették a sajnálkozók

Mi még maradt, a kenyeret,

- Ahol nincs, ott Isten vehet!

Adósa bár távol lakik:

A jó szomszéd nem nyughatik,

S midőn mindent az éj övez

Mint egy setét, hideg burok:

A sírhoz megy s bottal veri

Végig... végig... csak úgy pufog...

Orcája már szintén tüzes,

Hogy üt s beszél: adós, fizess!

Bolond vagy, jó ember, hiszen

Vagyont a sírba ki viszen?

Nagy lecke szól arról nekünk:

Kincsünk gyakran a sírba’ van;

Hanem az nem ezüst, arany!

És folyvást döng a sírhalom:

,No csak fizess, mert nem hagyom!

Cselédem lesz az özvegyed,

Kiveszem a gyermekeden,

Kit mindennap megcsókolál:

Én mindennap ütöm, verem!

Bizony, - pénzem ha odavész, -

Az ebnek is jobb sorsa lész!’

Megmozdúl az atyai sziv,

Felmelegűl mely volt hideg;

Ah, a sziv lenn is fáj, repes

Sorsán kedves övéinek!

Megnyílik a csukott ajak,

S szavai felhallatszanak:

»Jól van,...! ha már nem várhatod

Az Istentől a fizetést,

A határnál a fűz tövén

Nagy kincset rejt a sík fövény,

Hanem ezt jól elmédbe vésd:

Csak annyit végy, mennyit adál, -

Nehogy aztán megkeserűld...!«

Hall a szomszéd, s nem vár sokat,

Kit a kincs-vágy űz, csalogat,

Mint a szag a saskeselyűt.

A fa körűl sivár homok,

Hol egykét szál fű nyomorog,

Zöld pázsitnak nincs televény...

És a szomszéd ás hevenyén,

S midőn nem is gondolta még:

Kibukkan a nagy érc fazék.

Rég állhat ott, felette át-

Nőttek a fa gyökerei;

Midőn a szél a fűzre csap,

S kezd a levél s galy rengeni:

Olyan, minő egy vén fukar,

A kinccsel tölt edény felett,

Mit szétterpedt ujjaival

Reszketve tart, s tiltón befed.

Az ember kész elvinni mind,

De bántják a holt szavai;

És felsóhajt nagy keserűn:

,No már ezt is megtiltani!

Hejh, a kedves szomszéd uram

Rosz ember volt, rosz csakugyan!’

Kiveszi hát mi az övé,

S földet tipor az üst fölé.

Van pénze már, de nyugta nincs,

A kincsre súg mindig füle;

Hogy akkor el nem hozta mind...

Mikép is volt olyan hüle?!

Magára vet, később pedig

Ösvényt tapos, közeledik:

,Egy tű nem sok, s ha tán hamis

Uton szerzéd, nagy bűn az is!

De ha azt elhozom, mit árt?

Miatta nem vall senki kárt!

Sőt tőlem ép az lenne bűn:

Ha ott hagynám nagy együgyűn.

Itt jót tehet, ott veszte lész,

Megeszi a föld, a penész;

Hiába is beszél a holt,

Mert elhozom, - s kivált ha sok: -

Az özvegynek s árváinak

Valamicskét majd juttatok!’

S a jó szomszéd felgazdagul,

Gulya telik tulkaibul;

Nyáján selyem gyapjú terem;

Bőven megyen vermébe szem.

S amely el nem fogyott taval:

Megrokkan sok hosszú kazal!

Pásztor, cseléd egész sereg,

Kik mind őtőle függenek.

Egyszer megindul a csapás,

Csür és asztag földig leég;

Üszögöt kap a búzafő,

A rét kisül - s még nem elég!

Rakásra hull ménes, gulya,

Selyemnyájnak nem kell akol;

Azután a sürű halál

Szolgát, munkást megharmadol:

S mikor már elvész annyija:

A gazda is halál-fia!

Most látja: a kincs mit hozott?

Most érti: mit tett a beszéd?

És sok jóval halmozza el

Rögtön a holt bús özvegyét;

De, - bár kapkod mindenfelé,

Hogy életét megváltaná: -

Az ő állát is felkötik,

S lefektetik a föld alá.

S hozzá, az első éjszakán,

Általszól a sír közfalán,

Kinek lakás már rég e hely:

»Mondtam, szomszéd! nem hitted el!«