Ádám halála

A rögön ült s a csillagokba nézett,

Melyek az Édenkertben is ragyogtak,

Ó, messze, távol, gyönyörű igézet

És érezte, hogy már nem látja holnap.

A verejték ült fáradt homlokára,

Mely egykor az üdv fényében derengett,

Már közeleg a bokrok közt halála,

Mint az angyal, ki elvevé a kertet.

A szelíd Ábel hívja nyugovóra,

Ki a komor Kainnal egy a földben

S míg tekintete a mezőre röppen,

Eszébe jut az első boldog óra,

Mikor Évának a szemébe nézett

És érzi: ez volt a vég és enyészet!